Apám már nem szereti a karácsonyt. Nem szereti a készülődést és nem szereti a kötelező vendéglátást. És anyám is karácsonykor halt meg. Már 15 éve. Májrák. Két hónap alatt. Igaza lehet apámnak. Túl sok dolog, amit karácsonykor el kell viselnie.
Apám oda van a gyógyvizekért. Ezért a karácsonyi ajándékom az volt, hogy elmegyünk egy termálfürdőbe. Ketten. Nem kell főzni, majd eszünk valahol, valamit. Eredetileg kettő éjszakát akartunk ott tölteni, de három lett belőle. Csokonyavisontán. Hogy hol van az? Barcs mellett a horvát határnál. Önkormányzati cég üzemelteti a fürdőt, amihez van négy apartman szoba is. Nem volt rajtunk kívül több vendég a szálláson. A fürdő meg két napig zárva volt. A szobánk ajtaja az udvarra nyílt, a külső medencékhez. Éjjel – nappal áztatathattuk magunkat. Néha láttunk egy melóst, aki hőmérőt dugott a vízbe. Ha hidegnek találta, engedett hozzá. Volt miből. 77 fokos, kissé gázolaj szagú gyógyvíz tört fel a mélyből, ami olaj helyett jött fel a földből. A medencék 36 és 38 fok közé voltak belőve.
Három nap összezárva.
Újraírtuk az apa – fiú kapcsolatot. Esett szó itt mindenről. Nőkről, politikáról, gyermekkorról. Megkérdeztem minden olyat, amit korábban nem mertem. Mivel a Balaton mellett mentünk el – ahol ez a remek fénykép is készült – adva volt kérdés.
- Mi miért nem jártunk nyaralni Balatonra, mint a többi rendes proli család?
- Voltunk a vállalati üdülőben!
- Na persze. Egyszer. Szemesen a Bútorker üdülőjében.
- Anyád nem szerette a vizet. Térdig még csak – csak belement, de öt perc múlva szinte menekült ki a vízből.
- ???
- A történet szerint volt egy udvarlója, a Jóska. Talán vőlegénye lehetett. Alföldi emberek, ott mindenki biciklivel jár. Jóska is mindenhova azzal ment. Menő akart lenni és klipszet eszkábált cukorspárgából a pedálra és úgy hajtott. Ment, mint a veszedelem. Soha nem csúszott le a pedálról a lába. Aztán valami vízfolyás felett akart átmenni egy deszkahídon, de megcsúszott. A srác elvesztette az egyensúlyát és beleesett a vízbe. A klipszből meg nem tudta kihúzni a lábát, bilincsként fogta. Elmerült a vízbe. Hogy anyád látta-e, vagy csak mesélték neki, azt már soha nem fogjuk megtudni. Azóta irtózott a víztől.
- De akkor miért nem mentünk a hegyekbe?
- Én szerettem menni. Emlékszel mennyit kirándultunk a szakszervezetis csapattal? De anyátok olyan otthonülő fajta volt. Bárhol voltunk, mindig sietett volna haza.
- Na, ennek sem fogom már megtudni az okát. Többet kellett volna beszélgetni.
- Többet…
Ezt követően sokáig hallgattunk. Anyám járt a fejemben. Ha rágondolok, mindig ugyanaz a kép ugrik be elsőre. Ül a konyhában, abban a neon zöld szvetterében, amit különösen utáltam. Sokszor mondtam, hogy ez „nagyon csiricsáré és ha egyszer nem figyel oda, akkor úgyis kidobom”. Ő nevetve mondta, hogy mennyire szereti ezt a ruhát. Nekem már örökre az a neon zöld szvetter marad rajta.
