Mindig Állunk Várunk – igaz, nem éppen ez a MÁV-rövidítés pontos megoldása, ám az államban külön államként regnáló „szolgáltató” (minő meglepetés…) ismét a sződligetieket érintő vonalon borult meg leginkább.

Mert most speciel fa borult a sínekre, a szél szétszaggatta a felsővezetéket, elfújta a bakter jelzőzászlaját. Vagy mindhárom egyszerre. A hét utolsó munkanapját újra rengeteg, keményen dolgozni szándékozó kisembernek tette tönkre a vasúti (ki)szolgáltató társaság. Sokan, sokadszor kezdték azzal a melót, hogy magyarázkodtak főnöknek, munkatársnak, ügyfélnek a késés miatt.

Megéltem már sok ítéletidőt, caplattam már sípcsontig érő hóban. És igen, várakoztam már egyhelyben veszteglő vonaton is korábban. Ám nekem valahogy úgy tűnik, a MÁV időjárástűrő képessége folyamatosan csökken a bányászbéka hátsója alá. Tavasszal a biztonsági berendezések „halála”, nyáron a meleg miatti síngubancok, ősszel a lehulló falevelek általi csúszásveszély(?), télen pedig a hideg, a hó. Egyre gyakrabban, egyre nagyobb káoszt előidézve, a társaság által egyre kisebb szervezettséggel megoldva a gondokat. (Amelyről, naná, hogy nem adnak tájékoztatást időben.)

Pedig a vasúti közlekedés – persze, ha a magyar módinál nívósabb, probléma mentesebb! – környezetkímélő, komfortosabb utazási forma. LEHETNE! Ám jön a szél, és úgy elfújja (kifújja, lefújja, szétfújja) az egész rendszert, hogy jó, ha a hétvége elegendő a gatyába rázásához.

Csak jön a hétfő, aztán nehogy - mondjuk, pár centis hótól - újra boruljon az egész.