A tavalyi adatok alapján hazánkban a bruttó fizetések közel fele az állam zsebében landolt. Ezzel az aránnyal kontinensünkön dobogós helyen állunk, csupán a belgiumi és a németországi elvonások haladják meg pár százalékkal a miénket.

Szakemberek körében megoszlanak a vélemények a paternalista (atyáskodó) szemlélet gazdasági irányításban való szerepéről. Én viszont kerek-perec kijelentem: ma Magyarországon egy rakat gond okozója ez a felfogás. Ugyanis nálunk az arányokat nézve hatalmas állami bevétel újraosztása jórészt a politika hovatartozás, lojalitás, uram-bátyám viszony alapján történik. (Nem beszélve a közpénzek magánzsebekbe és pártkasszákba való becsurgatásáról – illetve, javítom: beöntéséről!)

A „mi kutyánk kölykei” sokszor nem a teljesítmény, a társadalmi haszon alapján részesülnek a „keményen dolgozó kisemberektől” elvont/levont, majd szétosztott pénzekből, hanem hogy a hatalomnak tetsző módon „csaholják-e” vissza, amit a döntéshozók hallani akarnak. A felsorolhatatlanul sok társadalmi igazságtalanság egyik legdurvábbja, hogy a sok „Kovács Pistától” ilyetén elvett pénz végül az amúgy is gazdag elit zsebét tömi még jobban.

És – miközben a havi 6-8 milliót kereső kutyaütő focisták segge alá százmilliárdokért építenek üresen kongó stadionokat – a nemzeti össztermék mindössze tizede jut az egészségügyre. Ami 8 százalékkal az OECD-átlag alatt van. Hasonló arányban részesül a most már egyre inkább lebutított, kiszolgáló nemzetség felnevelését célzó oktatásunk, szemben az ezt sokkal inkább komolyan vevő Svájccal, de még Izlanddal is! Ahhoz pedig talán kommentár sem kell, hogy elborzadjunk azon adaton, hogy a durván kizsigerelt munkavállalóktól einstandolt összegekből kifizetett közkiadásokból Magyarországon a teljes szociális ellátórendszer kevesebb, mint harmada részesül!