17 éve volt, mikor kitett az aktuális barátnőm. Két évig voltunk együtt. Meglepetés szerű volt, ahogy kitette a szűrömet. Hirtelen sok lett a szabadidőm. Gondoltam, hogy éppen itt az ideje megvalósítani az álmaimat. 17 évesen szerettem volna repülni. Vitorlázó gépen. Az orvosi vizsgálaton nem engedtek át, merthogy a bal szemem egy tizeddel gyengébb. Ernyőzni, ernyőzhet! Ezzel a mondattal zárta az orvos a vizsgálatot. Csalódott voltam. Akkor nem volt kedvem ernyőzni.

Viszont most, megpróbálom. Beültem az autóba és elmentem a gödöllői reptérre. Nem volt messze, 10 perc alatt ott voltam. Egy hét múlva már indult a tanfolyam. A szokásos tematika. Első héten elmélet, a második héten pedig a gyakorlat. A gyakorlati oktatás leginkább ernyőhajtogatás volt. Húú, de utáltam a hajtogatást! Már megszűnt az MHSZ, de az eszközök még meg voltak a raktárban. NDK gyártmányú RS4/4 ernyőkkel ment a tanulás. Ez egy 70m2-es katonai ernyő, aminek 3m/s az előrehaladási sebessége. Hetekig ültünk a reptéren arra várva, hogy a szélsebesség kevesebb legyen, mint 3m/s. A reptérparancsnoknak egyedi módszere volt a szélsebesség mérésre. Ha valaki reklamált a tanulók közül, csak rámutatott a nyárfák hajladozó csúcsára és azt mondta: te sem gondolod komolyan, hogy ekkora szélben ugrani lehet?

Eufórikus volt a hangulat, mire eljutottunk odáig, hogy beültünk az AN-2 esbe és elindultunk felfelé. Még félni is elfelejtettem. Ez még bekötött ugrás volt. Háborús filmekben látod, hogy a katonák sorban állnak a gépajtó előtt és egy sodronyba akasztanak egy karabinert. Ez a bekötés. A karabiner végén lévő kötél húzza ki azt az ernyőt a tokból, amelyik 180 méter zuhanás után lobban be. De micsoda 108 méter volt az! A herém a torkomban dobolt. Az RS rohadt nehéz. Nyom vagy 20 kilót. És bonyolult a hajtogatása. Bevallom, hogy a mai napig nem tudtam megtanulni. Kovács Marci barátom imádott hajtogatni. Megcsinálta az én ernyőmet is. Jobban bíztam az ő hajtásában, mint a sajátomban.

Két balesetem volt. Mindkettő az én béna hajtogatásom miatt következett be.

Az elsőnél 1000 méterről ugrottam, már paplan ernyővel. Azért, hogy miután kinyílik az ernyő ne induljon meg nagy sebességgel előre, vagy éppen hátra, félfékre kell kötni. Ez egy speckó kötés, amit könnyű elrontani. Elrontottam. Kiugrottam a gépből, eldobom a nyitóernyőt amelyik kihúzza a főernyőt. Felnézek, ott a kupola fölöttem. Minden ok. És akkor kiengedném a féket. Baloldalon sikerül, de a jobb, mintha oda lenne hegesztve. Az ernyő lassan forgott. Mit tegyek? Oldjam le a főernyőt, zuhanjak egy pár másodpercet és nyissam a mentőernyőt? De hát ott a kupola! Minek kockáztatni? Ha félfékre húzom a másik oldalt is, akkor nem jutok be a reptérre, mert nem halad előre az ernyő. Mindegy, szép ez a Gödöllői dombság, mindenhol fa. Hoppácska. Ott egy tisztás! Na, oda leszállok. Megközelítettem, ereszkedtem, födet értem és egy reccsenést halottam. A bokám volt az. A külső és a belső csont is eltört. Pedig minden fasza volt, csak egy dolgot nem láttam felülről! Domboldalra szálltam le és a bokám alám fordult. Nem tudom volt-e már bármilyen csontod eltörve? A sokkhatás miatt órákig nem érzed a fájdalmat. Persze később a fájdalom hatványozottan jön elő. Én sem éreztem a fájdalmat. A kezemmel megemeltem a lábam. Leginkább „s” betűre emlékeztet. Ilyenkor a protokoll szerint kell eljárni. Ernyőt kiterítve hagyni és várni arra, hogy a következő emelkedő gépből észreveszik a bajt. Így is történt. 15 perc múlva ott volt értem a reptéri UAZ, amivel bevittek a csicsergőig. Ez az irányítótorony közkeletű neve.

Az egészségügy már akkor is érdekes volt. Elsőként jött egy rohammentő, de mert nem fetrengtem a fájdalomtól (még tartott a sokkhatás) azt mondták, hogy dolguk van, elmennek, de küldenek egy mezei mentőt. Egy kis idő múlva megérkezett. Felfújható légzsákkal rögzítették a lábamat, majd befektettek a mentőágyra. Tök rendesek voltak a mentőápolók, mert megkérdezték, hogy problémát okoz-e, ha felvesznek egy nénit Kerepesen, akit bevisznek a Szövetség utcai kórházba? Ugyan már – mondtam fiatalos hévvel – haladjunk! Kerepesen néni be a mentő ágyba, én pedig törött lábbal az egyik ülésben. Ekkor már kezdtem érezni, hogy valami nem kerek. Összeszorítottam a fogam. Kibírom. Megérkeztünk a Szövetség utcai kórházba. Nénit kivették ágyastól és felvitték a lépcsőn. Eltelt egy negyed óra és hozzák vissza?! Mi van? Elnézte a kórház. Nincs hely. Tovább viszik a már nem is emlékszem hova. Ácsi! Oda viszik, ahova akarják, de engem tegyenek ki a Balesetinél a Fiumei úton, mert már kurvára fáj a bokám. Kitettek, levetkőztettek, betoltak a folyosóra. Meztelenül, letakarva egy lepedővel. Októberben már hideg van esténként. Dideregtem. Jöttek, betoltak egy kezelőbe. Jött egy orvos, és mint valami bűvös kockát, helyre tette a bokámat. Tovább a gipszelőbe. Begipszelték. Tovább a röntgenbe, majd újra ki a folyosóra. Remegtem, mint a kocsonyában a béka. Jött egy orvos. Azt mondta nem jó. Levették, újra bűvös kocka, új gipszelés, majd röntgen. Újra a folyosón. Már éjfél van. Cúgos a folyosó. Már ráz a hideg. Mint kecskeszar a deszkán úgy pattogok a gurulós ágyon. Jön egy orvos és mondja: ez sem lett jó, de óriási a szerencsém. Van műtő és van személyzet és felszerelés is. Megműtenek, ha aláírom. Egy kérdésem volt csak: gyorsabb lesz a gyógyulás? Gyorsabb, felelte. Aláírtam. Hozták az injekciót a gerincbe, egy szúrást éreztem, majd a műtőt láttam. Ott is hideg volt, majd jött a sötétség. Reggel már a kórteremben ébredtem.

A további kalandokat a következő fejezetben folytatom..