Budapesten születtem 1965-ben. A Majakovszkij utcában laktunk, a Halló bár házában. Az ötödiken. Körfolyosós ház, a folyosó végén a WC. Szénért a pincébe kellett menni, de nem ám lifttel, mert azért liftpénzt kért a házmester. Szegénység volt. A hét végén a körúton sétált a család. Megfizethető program volt. De én imádtam nézni a ragyogó kirakatokat. A kedvencem a Keravill volt. Volt ott egy szovjet gyártmányú lámpa a Lomo 23CB1. Üvegszálás, amelyik forog és közben változtatja a színeit. A homlokomat nekitámasztottam az üvegportálnak és megbabonázva néztem hosszú percekeig. Amikor a szüleim türelme elfogyott, elrángattak a kirakat elöl. Én még néztem volna. Ki tudja mennyi ideig. Nem is tudom, hogy mikor, de ezt a történetet elmeséltem a barátomnak is. Karácsony után telefonált. Menjek már át hozzájuk, mert nagyon jól sikerült bejgli. Tényleg jó volt. Bőven telepakolva mákkal. Pont így szeretem. És akkor elővett egy dobozt és a kezembe nyomta. Ajándék, mondta. Feltéptem a csomagolást és egy üvegszálás lámpa volt előttem. Már a harmadik estém telik el azóta és csak nézem a lámpát. Ahogy a sok kis világító pont gömböt formál az éjszakába. Hol zöld, hol piros, vagy ibolyaszínű. És ilyenkor újra gyermeki lélekkel bámulom a lámpát. Olyan békés így a világ.