Grúzia a csodálatos.
Hová mész? Grúziába? Az meg hol a fenében van? Ez volt az általános vélekedés, amikor az ismerőseim megtudták úticélunkat. Ezért írom most le, hogy milyen is az ismeretlen Grúzia. Szeretném felhívni a figyelmet arra, ha valaki nem szereti az egzotikus országokat, pláne nem akar akár fele annyiból kijönni, mintha Balatonra menne, az ne is olvassa tovább!
A repülő 23.55 kor indul Budapestről és hajnali 5 körül érkezik Kutaiszibe. Nem kell megijedni. Csak három órás az utazás, de hozzá kell adni azt a +2 órát, ami az időzónák miatt van. Ahogy kilépsz a reptéri váróban szemben találod a Georgian Bus standját, ahol 20 Lariért úgy vásárolhatsz buszjegyet Tbilisziben, hogy azért akár kártyával is fizethetsz. Egy Larit pillanatnyilag 106 forintot ér. Azért jobb, ha eurót viszel magaddal és azt váltod át. A közel 4 órás buszút vége Tbiliszi központi tere, a Szent György tér. A közepén egy oszlop, amely tetején talpig aranyban fürdik a délelőtti napfényben a névadó lándzsás lovas, Szent György.
Tbilisziben van elektronikus jegy! 2 Lariba kerül a kártya, amit feltölthetsz a jegypénztárnál és a metrón, buszon, libegőn pedig csak odaérinted az automatához és mehetsz. Ja és csoportosan is használható a kártya. Azt meg félve merem ezután leírni, hogy egy metróutazás 65 forintba kerül. Hány éve is hülyítik a budapestieket az elektronikus jegy bevezetésével? Szintén kellemes meglepetés, hogy a metrómegállók nevei latin betűkkel is ki vannak mindenhol írva, sőt angolul is bemondják a megállók neveit, melyek közül a jelentősebbeket még külön angolosítottak is (például a „Tavisuplebis Moedani” = Liberty Square /Szabadág tér/, a „Sadguris Moedani I” = „Station Square” /vasútállomás tere/ ).
Rustaveli sugárút (Rust'avelis Gamziri) mentén kezdtük a városnézést. Itt található például a régi Parlament épülete, mely 1953-től 2012-ig adott otthont a grúz törvényhozásnak, amely ezt követően Kutaiszibe költözött. A monumentális épület le sem tagadhatná, hogy melyik kor szülötte, annak ellenére, hogy a sarló-kalapácsos címert már rég leverték a homlokzat tetejéről. Az épület frontján látható 16 oszlopból álló oszlopcsarnok a 16 szovjet tagköztársaságot jelképezi.
A parlamenttel szemben, a sugárút túloldalán a Kashveti-templomot vehettük közelebbről szemügyre. A kis grúz ortodox templom neve („Kashveti”) egy régi legendára vezethető vissza, ami szerint egy megbecsült, 6. századi szerzetest megvádolt egy asszony, miszerint a férfi teherbe ejtette őt. A szerzetes azzal védekezett, hogy a szüléskor mindenképpen bebizonyosodik az ártatlansága, mivel a nő mindössze egy követ fog a „világra hozni”. Végül így is lett, így innen ered a templom neve is, mely grúzul „követ szülőt” jelent.
A Kashveti-templom mögött található az óváros. A szélén mindjárt belebotlasz a rusztikus, ferde Óratornyba. Az ódon építmény valóban olyan hatást kelt, mint ami a következő pillanatban össze akar dőlni, s látszólag igencsak jól jön, hogy egy masszív vasgerendával meg van oldalról támasztva. Ezzel együtt nekem rettentően tetszett, mintha ha csak egy tündérmese díszletébe csöppentünk volna.
Innen mindössze pár méterre található a kicsiny Anchiskhati bazilika (ანჩისხატი), mely Tbiliszi legrégebbi temploma – még a 6. században építette Korgasali király fia, Dachi.
Ezt követően a keskeny, de rendkívül hangulatos Shavteli utcácskán sétálva úgy érzed magad, mint Brüsszel belvárosában. Mindenhol kávézók, éttermek és a remek grúz bort kínáló borpatikák. És persze utcazenészek, párakapuk, minden, amit kell.
Ha itt balra fordulsz – bármelyik utcán - kijuthatsz az impozáns, ultramodern Béke-hídhoz (Mshvidobis Khidi). A Kura-folyó fölött átívelő, kecses, extravagáns híd az üveg és acél szerkezet érdekes elegyét ötvözi, bár állítólag a helyieket leginkább egy intimbetétre emlékezteti, amiről a gúnynevét is kapta.
Átkelve a hídon a túlpartra, ahol a város egyik legújabb szabadidős területe, a Rike Park terül el. A Grúzia térképének mintájára kialakított parkban az ország egyes régióit jelképező részeket kis gyalogutak kötik össze, de találunk benne mini amfiteátrumot, zenére komponált szökőkutat és egy óriási, ufóra hasonlító épületet, melynek funkciójára azóta sem sikerült rájönni. Innen indul a 4. században épült Narikala-erődhöz menő kabinos felvonó is.
A felvonó igénybe vehető a Metromoney kártyával, viszont az ára irányonként 1 GEL. Néhány kabin alja üvegből van, amivel egészen félelmetes élmény utazni. Mindössze pár perc alatt felértünk az erődön lévő felső állomáshoz, ahonnan fantasztikus panoráma tárult a szemünk elé. Az erődtől mindössze 5 perc sétaútra található a város alapításának 1500. évfordulójára emelt, 20 méter magas Grúz Anya szobra, amely a grúz nemzeti karaktert hivatott szimbolizálni. A nemzeti ruhába öltöztetett, marcona asszonyszobor bal kezében egy tál bort, jobbjával pedig egy hatalmas kardot tart, előbbit a barátok, utóbbit az ellenségek részére tartogatva. Ha valaki volt már volt szovjet tagköztársaságban, akkor láthatja, hogy mindenhol meg van a helyi anya szobor, legyen szó Belorusziáról, Ukrajnáról, vagy bármi másról. Ez már csak így szokás ezen a tájon.
Másnap Mtskhetát néztük meg. Busszal érdemes menni a Didube metrómegállótól. Félóránként indulnak a járatok a 7 kilométerre fekvő településre és a buszjegy ára mindössze 1 Lari. A városka i.e. 3. századtól i.sz. 5. századig Grúzia fővárosaként funkcionált, mígnem Gorgasali király végleg Tbiliszibe költöztette az ország központját. A grúzok számára mind a mai napig különleges spirituális jelentőséggel bír a hely, mivel először itt, i.sz. 327-ben terjedt el a kereszténység. Már az útról látszik, ahogy a Szvetichoveli-székesegyház magasodik, amely vitathatatlanul a grúz ortodox egyház központja és egyben az ország második legnagyobb egyházi épülete a nemrég elkészült tbiliszi Szameba után. Ez a grandiózus katedrális a grúz templomi építészet fénykorából, a 11. századból származik, s a legenda szerint azon a helyen áll, ahol egykor Krisztus köntösét eltemették. A 18. század vége felé masszív védőfalat húztak a székesegyház köré, kissé erődszerű jelleget kölcsönözve a helynek.
A harmadik napon David Gareja volt a kirándulásunk célja. A buszunk a Szabadság térről indul és mindössze 15 Larit kérnek az oda-vissza útért. A szervező a Puskin szobor oldalában található turista iroda. Annyi buszt rendelnek a 11 órás indulásra, amennyi érdeklődő gyűlik össze. Az út több, mint izgalmas. Először autópályán mentünk, majd autóúton és a legvégén már földúton szeltük át a kietlen sztyeppét. Három órás zötyögés után érkeztünk meg a célhoz. Ezt a kolostor együttest még a 6. századan alapították Szíriából menekülő keresztény szerzetesek. Az évszázadok alatt néhányszor a barátoknak újjá kellett építeni a kolostort, mert mongolok, Timurék időnként lerombolták, de a mostani 700 éves épületet mar meghagytak valamiért a vad népek. A szovjetek uralma alatt lőgyakorlatok helyszíne lett a kolostor és csak össznépi felzúdulás, a kolostor melletti tüntetés hatására szüntették meg lőterepként használni. A sok emeletes kőbe vájt épületekben ellettünk volna órákat, de sajnos kevés időnk volt így elindultunk a kolostorépület (Lavra) feletti hegyre, ahol a VI. századi kifestett barlangocskák vannak. Az út sokkal több mászás volt, mint gondoltuk. Valahogy lentről mindig, minden simábbnak tűnik. A sziklák között kanyargó gyalogösvény inkább kijárt volt, mint kiépített. De megmásztuk a hegyet, aminek a másik oldalán is vannak barlangok, de az már Azerbajdzsánhoz tartozik. A csúcsról a kilátás leírhatatlan. A napszítta sztyepp völgyeiben jól látszik a különböző színű kőzetrétegek váltakozása. A vörös színtől a feketén át a zöldig minden szín megtalálható. Egymás felett rétegződve.
Még órákig elbámultuk volna, de szólt a sofőr, hogy fél hatkor indul a busz vissza Tbiliszibe. A kaukázusban mindig zajlott a biznisz. A sofőrünk is aktív részese az össznépi társasjátéknak, ezért befordult egy útmenti félig kész étterem udvarába, majd közölte azon sajátos angol-orosz-grúz nyelven, hogy fél óra szünet. Aki enni akart, annak volt hacsapuri, vagy kinkali, aki csak inni, az a csapolt grúz sörrel öblíthetett.
A sofőr is evett, de neki nem kellett fizetni. Megjegyzem, ez nem egyedi eset. A következő néhány napot, elhagyva a fővárost és környékét a tengerparton töltöttük. A busz a Didube metróállomástól indul – akkor, amikor tele van. A 300 kilométeres útra a jegy 20 Lariba kerül. Eddig életem legseftesebb buszvezetőjét ismertem meg. Az indulásnál már egy franciaágyat préselt be a csomagtartóba, amit 50 kilométerrel feljebb leadott az út szélén valakinek. Ott felvett egy bontott sebességváltót, ami csomagtartóba való betételéhez 3 utastársam segítségét kérte. Egy türelmetlenebb országban már leordították volna a fejét, de itt csak elnézően mosolyogtak az utastársak. Mert keleten mindig-minden megoldódik.
Batumi érdekesen kétarcú város. Van egy isteni óvárosa, szűk, macskaköves utcákkal és van egy olyan tengerparti sétány, ami Monacónak is büszkesége lehetne. Robbanás előtti a hangulat. A nagy szállodaláncok már ott vannak és már megy az imázsépítés, miszerint Batumi a Fekete tenger Las Vegasa. Igen, kaszinóvárost terveznek, a szerelmeseknek.
Ne kérdezd hogy lehet ezt összehozni, de láthatóan működik. A kikötő bejáratánál a grúz hercegnő Nino és az azeri arisztokrata Ali fiú 8 méter magas, elektromos motorokkal mozgatott szobra, amelyek 10 percenként váltanak csókot, majd úgy távolodnak úgy el egymástól, hogy hátra sem fordulnak.
A máig ismeretlen író által írt regény hatalmas siker volt, több tucat nyelvre lefordították ezt az 1920-as években játszódó Romeó és Júlia sztorit. A város gyalog bejárható, de a promenádon bérlehető elektromos bringó hintó, kerékpár, vagy amit akarsz. Érdemes esti sétákat is beiktatni, mert a díszkivilágítás a páva minden színében játszik.
Ennek ellenére az árak itt is hasonló módon barátiak, mint Tbilisziben. Egy vacsora sehol nem kerül többe egy ezresnél és ebben van egy korsó sör is! Óriáskeréken egy menet 5 Lari és egy tízesbe kerül egy félóráshajókirándulás a part mentén. Hogy milyen kedvesek a Grúzok mi sem példázza jobban, mint az, hogy az apartman tulajdonosa megengedte, hogy este 11-ig maradjunk a szálláson ( éjfélkor indul a busz a pesti járathoz Kutaiszibe) és még ő adott nekünk ajándékot! Itt kóstoltam először a házigazdánk által grúz snickers-nek nevezett Churchkela nevű édességet. A legenda szerint ősidők óta a grúz katonák eledele. A ronda de finom kategóriás utcai snack gumicukorba forgatott magvakat takar, valóban nem kell hűteni és egyszerű tárolni. Elrágcsáltuk, amíg vártuk a gép indulást. Összefoglalva: Ha egy nyugalmas helyre vágysz, ahol megtalálsz mindent, a hegyeket, a történelmet a túltolt tengerparti giccset és a kedves embereket, akkor irány Grúzia. Az emberek először azt mondják: lökött vagy, hogy ilyen ismeretlen helyre mész, de hidd el, valahol belül mindegyik csodálni fog bátorságodért és irigyelni az egzotikumért. Pedig csak Európa egyik kevésbé ismert országába utazol.