Kiver a hideg verejték, ha véletlenül az M1 tévére kapcsolok. A műsornak még véletlenül sem nevezhető agyatlanságról első pillanatban az 1988-ban forgatott Ideggyogyó című film jut eszembe. Walter Matthau-nak ugyan csak egy mellékszerep jutott, de abban volt egy zseniális kiszólása. Mikor szállodában szobát foglaltak megkérdezte a recepcióst: Ugye jár a szobához kábeltévé, ugyanis közszolgálati adást drogok nélkül már nem tudok nézni?

A második gondolatom az, hogy mi a fészkes fenét lehetne tenni azért, hogy ne a propagandisták által jóváhagyott rózsaszín hazugságokat hallgassam? És akkor eszembe jutottak a lengyelországi Swidnik lakói, akik megsétáltatták a tévékészülékeket.

A kommunista Lengyelországban Swidnik mindig az erőszakmentes ellenállás egyik centruma volt. A swidniki WSK helikoptergyárban kezdődött az a sztrájk, ami később átterjedt Lublini régió több gyárára és végső soron az ellenzéki Szolidaritás mozgalom megjelenéséhez, majd Jaruzelski bukásához vezetett.

Swidniki ellenállók rájöttek, hogy nem elég elkapcsolni a propaganda adókról, mert azt soha senki nem tudja meg. Valami látványosabb dologra van szükség! Első lépésben az esti híradó kezdetekor a tévékészülékeket kihúzták konnektorból és kitették az ablakpárkányra. Jó ötletnek tűnt, hiszen nyilvános volt, világos mondanivalóval. De mégsem működött elég hatékonyan a bojkott, mert hiányzott belőle a vicc és a lelkesítés. Azután valakinek jött az isteni szikra. Beszereztek néhány talicskát majd a propaganda híradó alatt a talicskára felpakolták a tv készüléket és sétáltak az utcán. Néhány hét múlva, ha valaki alkonyatkor keresztülment Swidnik városán, akkor több száz talicskást látott jókedvűen tévét sétáltatni. Igen, halálra röhögték közben magukat. Kiröhögték az ócska és hazug kommunista rendszert. És amit kiröhögnek az emberek, attól már nem félnek. Nem félnek attól, hogy kirúgják őket az állásukból, vagy az iskolából. Nem féltik a családjukat és nem félnek az éjszaka érkező fekete autótól sem. Egy politikusnak, vagy egy politikai rendszernek a halála az, amikor nevetségessé válik. Csak úgy mondom.

Kiépült a Nemzeti Együttműködés Rendszere, vagy ahogy a költő mondta: Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, Míg egy kerékfogát ujítni kell.

Kialakult – most nem beszélünk arról hogyan – az új burzsoázia. A magyar tőkésosztály. És mindenki boldog. Mert nem a nyugati karvalytőkéé, a világhatalomra törő zsidó elité a gazdasági hatalom, hanem a jó magyar munkásemberé, aki saját tudásának, szerencséjének és még néhány apró dolognak köszönheti ép elmével felfoghatatlan gazdasági sikereit.

Az új elit öntudatára ébredt és él a hatalmával. Ugyan mi baj van ezzel? Miért gondolja közületek bárki is azt, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk? Orwell nevű pasi ezt már régen megfogalmazta, miszerint vannak egyenlők és egyenlőbbek. Egy Lázár nevű pasi konkretizálta Magyarországra, miszerint mindenki annyit ér, amennyije van!

Te boldog voltál egy pillanatig, hogy részese lehettél az újabb és újabb kétharmados sikernek. Te, aki mindig az élet vesztese voltál elhitted azt, hogy majd neked is jobb lesz. Mert neked is járna valami a jóból, egy új autó, egy biztos párkapcsolat, vagy csak egy kis magabiztosság, hogy ne a fal mellett osonó kis lúzer maradj világ életben.

És most nagyra nyílt szemmel csodálkozol azon, hogy az elit megvédi a frissen szerzett kiváltságait? Ugyan mi a baj azzal, hogy jó pénzért tartott sajtómunkások helyére teszik a dolgokat.

Én nem látok problémát abban, hogy Bencsik András, azt bírta kipréselni magából a gimnazista lány megalázásának szándékával, hogy Nagy Blanka ne csodálkozzon azon, ha útszéli ribancként beszélnek vele, hiszen ő is útszéli ribanc módjára beszél másokról.

És ugyan miért fáj neked az, ha egy másik elitkiszolgáló így nyilatkozik a tüntetés szónokáról: Ő a mi kis Blankánk, a jövő politikusasszonya, ugye, aki ha gimnazista, akkor maximum 18 éves lehet, és már egy igazi, kretén, barom állat. És még csak 18 éves. No, hát akkor, kedves Blanka! Az a helyzet, hogy te nem hős vagy, hanem egy szerencsétlen, nyomorult, ócska, kis proli. És hogyha így folytatod, akkor belőled nem hős lesz, hanem maradsz egy szerencsétlen, nyomorult, rohadt, kis proli.

Úgy érzed megváltozott a társadalmi státuszod? Esetleg azt gondolod magadról, hogy az új uralkodóosztályhoz tartozol? Ugyan már, akkor nem ezt a blogot olvasnád, hanem Ibizán a tengerre néző villádban szívnád a fehér port. De te itt vagy. Vagy mint pénzért dolgozó troll, akinek az a dolga, hogy elhitesse az olvasóval azt, hogy ez minden világ legjobbika és ezért kár is toporzékolni, mert ennél már tökéletesebb nem is lehet. De az is lehet, hogy mint sorstársam vagy itt, aki ugyanolyan nyomorult proli, mint amilyen én vagyok. És együtt reméljük azt pillanatot, amikor a nagy mű (NER) kerékfogát ujítni kell!

Hogy van-e remény? Nem különösebben rajongok Horthy Miklósért, de erre a kérdésre egy Horthy idézettel felelek: „vezető szerepre csak akkor igazán alkalmas valaki, ha generációkon át tisztességes, becsületes embernek nevelték” A következtetést vond le saját magad.

Sok embernek nem jön be ez az O1G logó. Én nem csak az idősebbekről van szó. Beszéltem huszonévessel és beszéltem politika iránt érdeklődő tizenévessel is, aki azt mondta, hogy ez sok. Gusztustalan. Én magam is így gondolom. De! Minden szerveződő mozgalomnak szüksége van egy szimbólumra. Olyanra, mint pl. a Coca-Cola piros-fehér jele. Bármerre mész a világba, ha meglátod ezt a szimbólumot és Cola függő vagy, már fordulsz is be a boltba, hogy megvedd kedvenced. Magyarországon mindig, minden másképpen történik. Máshol volt rendszerváltás, elszámoltatás, ügynöklisták nyilvánossá tétele. Hazánkban sokan azt gondolják, hogy gengszterváltás történt. Az politikai eliteket lepacsiztak egymással és akinek eddig politikai hatalma volt, az minden felelősségre vonás nélkül átváltotta a kapcsolati tőkéjét gazdasági hatalommá. Na ezért van az, hogy nálunk nem lesz olyan szimbólum, mint az amerikai polgárjogi mozgalomnál a „Fekete Párducoknál” a kifejező fekete ököl. Természetesen voltak olyan országok, ahol a helyi mozgalmak átvették ezt a bevált jelképet. Így lett a Milosevic diktatúra ellen küzdő Otpor (ellenállás) nevű mozgalomnak a logója (kis átalakítással) a fekete ököl. Egy este többszáz falra fújták anno a belgrádi fiatalok a fekete öklöt. Sőt, akik csatlakozni akartak az ellenálláshoz, azoknak feladatként jelölték ki, hogy Belgrád utcáin, terein, minél több fekete öklöt fessenek különböző helyekere. A csatlakozni vágyók ezzel is bizonyítothatták elkötelezettségüket, illetve az Otpor így próbálta kiszűrni azt, hogy soraikba a Milosevic-rendszer ügynökei beépüljenek.

Hogy mire volt jó elcsúfítani a várost? Abban az időben Milosevic és titkosrendőrsége mindenkit rettegésben tartott. Egymást jelentették fel a szomszédok. Az emberek féltették családjukat, féltették a megélhetésüket, féltek egymástól. A graffitik mégis reményt adtak. Azt az érzést keltették, hogy valami nagy és jól szervezett dolog készül. Így van ez az O1G feliratokkal, matricákkal, hóba taposott nyomokkal is. Értem én azt, hogy gusztustalan, de a magyar ellenzéki politikusok annyira bénák, hogy még egy logóimportot sem tudtak elkövetni. Ez maradt. Kicsit savanyú, kicsit balga, de a miénk!

Alpári, és mégis működik! Reményt ad azoknak, akik még hisznek abban, hogy lehet változás. Hogy nem csúszunk keletre az európai útról. Hogy nincs két valóság. Érzik ezt a kormánypárti agytrösztök is, de nem találják (még) az ellenszerét. Hatalmi szóval sepertetik rá a havat a parkba taposott O1G-t formázó lábnyomokra. De ez már nem elrettenést vált ki, hanem mosolyt. A vég kezdete az, mikor egy politikus vagy politikai rendszer önmaga karikatúrájává válik. Mert amin nevetnek az emberek, attól már nem félnek!

Azt hiszed a szemetes cég kivégzése a szemétről szólt? Hát tévedsz! A gödöllői polgármester, Gémesi György elhiteltelenítése volt a cél azért, hogy az őszi önkormányzati választáson a kormánypárt megszerezze a gödöllői polgármesterséget. Ugyan mit számít ilyenkor párszázezer család szemétbiztonsága?

Ugyanez történik Szegeden, amikor olyan cikkek jelennek meg a szegedi kormánypárti médiában, hogy a „város migrációspolitikája” vállalhatatlan. Biztos vagyok benne, hogy van olyan túliskolázott, aki elhiszi azt, hogy egy településnek lehet, sőt van migrációs politikája. Falvaknak meg biztosan van űrkutatási politikája ugye? Csak egy röpke pillanatig kell gondolkodni ahhoz, hogy megvilágosodjon az értelem, és rájöjjünk, hogy ez is a közelgő önkormányzati választásról szól.

De ne menjünk túl messze Szegedtől, csak a szomszédos városig, Hódmezővásárhelyig. Márki-Zay Péter polgármestert lejárató plakátok jelentek meg nemrég Hódmezővásárhelyen. Háromféle is van belőlük: az egyik azt állítja, hogy a polgármester migránspárti, a másik, hogy Soros György embere, a harmadik pedig arról szól, hogy Márki-Zay magyarellenes. Mindezt egy "civil" egyesület pénzeli, közel 860.000 forintból, amit a városukat féltő egyesületi tagok adtak össze. Najahhh! Mert a civilek tele vannak, mint a déli busz.

És a végén egy saját tapasztalat. Az elmúlt 2 hónapban, három alkalommal szórólapozták meg a települést, ahol dolgozom. Bűnöm az, hogy két – ma már megszűnt – pártnak tagja voltam. Ha jól belegondolok, az én nézeteim nem változtak. Ugyanazok az értékeke mellett álltam ki végig. Nem úgy, mint a pénzeszsákék, akik az SZDSZ ifjúsági szervezetéből lettek, több stáción át nemzeti kamupárttá.. Fejemre olvasták - még kimondani is szörnyű – azt is, hogy nem tisztelem az idős embereket, mert lemamókáztam egy blogomban a fideszre szavazó néniket. Persze -ha teljesen idióta lennék - gondolhatnám azt, hogy az  erkölcsi leckéztetés a célja a sokszázezerbe kerülő szórólapozásnak. De inkább az a véleményem, hogy van egy párt, amelyik tele van pénzzel, és karaktergyilkolással megkezdte az önkormányzati választási kampányt. Megijedtem! Ezért bocsánatot kérek minden fideszre szavazó úrinőtől, és jószándékom és tiszteletem jeléül beemelem egy fideszes mamóka úrinő újévi jókívánságokat tartalmazó kommenjét, mindannyiunk okulására.

Hajrá Magyarország, Hajrá Magyarok!

Vannak csodák. És vannak csodálatos emberek, akik csodákat tesznek. Itt élnek közöttünk, de nem tolakodnak előre. Nem akarnak kitüntetést, elismerést, dicsőséget. Egyszerűen csak segíteni akarnak. Lehetőleg úgy, hogy jótékony homály fedje a nevüket.

Én egy szerencsés ember vagyok. Megismertem egy Angyalt, aki hús-vér és emberi szeretetből összegyúrt Angyal. Aki nem szeretné, ha bárki tudná, hogy ki Ő, és mit tesz.

Angyali üzenettel talál meg minden karácsony előtt. Arra kér, hogy juttassam el egy sződligeti kisgyermekes családnak a szeretetcsomagot, amiben pl. egy 20.000 forintos élelmiszervásárlási utalvány is van. Egyszer fenn, máskor lent. De amikor alul van, akkor sem fogy ki belőle a szeretet és a tenni akarás. Másokért. Olyan emberekért, akiket még csak nem is ismer. Nem akarja látni az arcukon a hálát, amikor eljut hozzájuk az üzenete.  Sosem beszéltem róla, és ez az Angyal sehol nem dicsekszik, nem posztolja, nem kérkedik tettével. Mert nem azért teszi! A saját lelkiismerete diktálja, és csak annak akar megfelelni. Még sosem kérdőjelezte meg a döntésemet, bízik a polgi választásában, mert Ő egy Angyal, aki hisz a jóban. Ameddig ilyen Angyalokat ismerek, engem sem hagy el a remény, a hit. Valahol még itt van köztünk a jóság, a szeretet. 

Donyeci történetek.

Néhány éve voltam Kijevben. Jól éreztem magam. Lehet, hogy szegénység volt, de az ország élni akart. Az emberek mosolyogtak. Meglepő volt, hogy a hétvégre lezárták a Majdant, a város legszélesebb sugárútját és táncosok, önjelölt DJ-k, bűvészek lepték el az aszfaltot. Az emberek pedig tapsoltak, élvezték az előadásokat. Hogy háború van Ukrajnában, az nem jelent meg az MTI híradásokban. Azt gondoltam, hogy valami kardcsörtetés, egymás felé való ökölrázás csupán az egész konfliktus. És akkor találkoztam a kijevi reptéren Maricával, a kárpátaljai magyar nővel.  Együtt vártuk a Budapestre tartó gépet és szóba elegyedtünk. Marica elmondta, hogy bár imád Kárpátalján lakni, most mégis Pesten él albérletben, mert elmenekült otthonról. Nem akarta, hogy a 17 éves fiát elvigyék a háborúba. Így mondta: háborúba. Most, hogy a Cirkóban műsorra tűzték a „Donyeci történetek” című filmet, nem volt kérdés az, hogy megnézzem. Már csak az emlékek miatt is. A leírásban az szerepelt, hogy a műfaj: háborúellenes filmszatíra. Első 20 percbe nem tudtam hova tenni a történéseket. Statisztákat sminkeltek, majd rájuk rontott egy parancsnok és futniuk kellett. Elsőre úgy tűnt, hogy menekülnek. Szűk sikátorokba rohantak a garázssorokon. A parancsnok megálljt vezényelt. Várakoztak. Bombabecsapódások hangja. Egy trolit szétszaggatott a repeszgránát. A csapat odarohant. A következő pillanatoban megérkeznek a tévések és a statiszták már nyilatkoznak is, mint szemtanúk. Sírva számolnak be arról, hogy a „fasiszták” bombái megölték anyjukat, szomszédjukat, stb. A film végén ismét egy filmes lakókocsiban sminkelik, ugyanezeket a statisztákat. Arról beszélgetnek, hogy a megbízó adós maradt a korábbi forgatási pénzzel. A parancsnok egy automata pisztollyal legyilkolja őket és elsétál. Három perc múlva ott vannak az új szemtanúk, akik a négy perc múlva érkező TV stábnak összezavarodva nyilatkoznak arról, hogy itt hetek óta tart egy filmforgatás, de a „fasiszta” gyilkosok megölték a színészeket. Az oroszbarát szakadároknál így történik a hírhamisítás. Az emberek körforgásban vannak. Tegnap még szemtanúk voltak, ma pedig már meggyilkolt áldozatok. És mindkét állapotot rögzítik a kamerák, majd megy az anyag híradókba. Az orosz hamis híreket pedig kritika nélkül veszik át az „ruszkibarát” országok!

Kell egy csoport, akit gyűlölni lehet! Akiket egy szóval lehet címkézni. Ott, a „németbarát fasiszták” (70 évvel a második vh. után!) itt a migránsok. És működik! Novorosszijában, a vállaltan bűnöző milicistaparancsnokok ragadták magukhoz a hatalmat, akik Nyugat Ukrajnát (lásd Kijev, Kárpátalja…) fasisztának bélyegzik. Egy elfogott ukrán önkéntest a város főutcáján az oszlophoz kötöznek. A járókelők meglincselik, mert bűnösnek gondolják a felrobbantotta a trolibusz miatt. Egyébként konyhai melós, de ez senkit nem hat meg. Jellemző módon az idős nők a hangadók és a lincselésben a kezdeményezők. Akár egy hazai kormányrendezvényen a békemenetes hadtest oszlopos tagjai.

Nehéz eldönteni, hogy ez a véletlenek összjátéka, vagy én látom hasonlónak a honi helyzetet? Bárhogy is van, ez az út a pokolba visz.

Réti néger Londonban!

A szülői munkaközösségben ismerkedtünk össze. Júliából ügyész egy vidéki kisvárosban. Gréta elhagyta az országot és lakberendezéssel foglalkozik Londonban. Ameddig a gyerekek általánosba jártak, sok volt a közös program. Szerveztünk osztálykirándulásokat, ahová kisérő szülőként mi is eljártunk. Esténként egy pohár vörösbor mellett váltottuk meg a világot. Ahogy a gyerekek középiskolába mentek, eltávolodtunk, de annyira nem, hogy ne tudjunk egymásról. Havonta, fél évente – mikor hogy jött ki a lépés – összefutottunk és ott folytattuk a beszélgetést, ahol utoljára abbahagytuk. Politika nem nagyon jött szóba. Ki nem mondott gondolat volt, hogy politikai meggyőződését, mindenki tartsa meg magának.

Gyerekeink is jóban voltak. Gimnazista lányom Júli Katájával gyakran lógott együtt. Akár barátnőknek is mondhatnám őket.

Júlia egy hónapja felhívott, hogy vett három fapados jegyet Londonba és örömmel elvinnék a lányomat is magukkal. Hétfőn mennek és szombaton jönnek. Gyerekem odáig volt, meg vissza. Egyrészt London, másrészt nem kell suliba járni. Beleegyeztem, hálából vállaltam a reptéri transzfereket is. Miután felpakoltam őket a gépre, felhívtam Grétit is, hogy ő, mint tizenéve londoni, nézzen már rájuk néha.

Az első gyanús jel az volt, hogy Júli a második nap végén felhívott, hogy már mindent láttak és van-e valami ötletem? British múzeum? Kérdeztem gyanútlanul. Jaj, már voltunk. Másfél óra múlva kijöttünk. Nincs ott semmi látnivaló!

Gréti is hívott skypon. Te, mi lett ezzel a nővel? Nem száll fel olyan buszra, ahol más bőrszínű ember is van. Azt mondja, hogy ő nem utazik együtt egy küszöbmajommal. (A küszöbmajom kifejezés az porch monkey szó tükörfordítása. A déli rabszolgatartók használták az afrikai származású, tornácon parancsra várakozó rabszolgákra). Küszöbmajomnak nevezi a pakisztánit, az indiait, meg mindenki mást is, aki nem fehér bőrű. Ha visszaér, kérlek magyarázd el neki, hogy Brit birodalomnak hol voltak a határai és a brit birodalmi szemlélet alapjait. Mond el azt is - amit én itt naponta megtapasztalok -  hogy egy általa lenézett pakisztáni, mindig inkább lesz brit, mint én a tízéve ott élő, sutyerák keleteurópai. Londonban nem szokás ez hangnem! Nézzem a meg a metróplakátokat. Szívesen látnak a britek mindenkit, a föld bármelyik pontjáról is érkezett. Mi a fene van nálatok?

Miután megérkeztek a gimnazista lányom csak annyit mondott: Olyan ciki volt az egész. Mondtad, hogy nagyvárosnyi magyar él Londonban. Júli néni egyfolytában küszöbmajmozott. A buszon a metrón, mindenhol. Leküszöbmajmozta a múzeumi teremőrt is. Én meg attól féltem, hogy lesz ott valamilyen magyar, aki hallja és érti is ezt. Annyira gáz.

Azt nem tudom, hogy Júliával megmarad-e a barátság, de azt tudom, hogy még egyszer nem engedem el vele a lányom.

Az meg végképp elkeserítő, hogy egy egyetemet végzett, városi értelmiségi így gondolkodik. De tényleg, akkor miért is csodálkozom a falusi parasztasszony félelmein, hogy majd este jön a migráns és olyat tesz vele…

Hogyan legyek jó polgára az országnak?

Naponta kapom a körleveleket, vagy olvasom a face-n, hogy leégett az anyaotthon és gyűjtést rendeznek az intézmény javára. Ide és ide kell vinni, befizetni. Vagy fizessek be erre és erre a bankszámlára, mert gyűjtenek egy nehéz körülmények között élő 4 gyermekes családnak.  Gyűjtünk Biankának, gyűjtünk Tibornak. Téli cipőt veszünk a hajléktalan férfinak. Gyűjtünk a pákozdi templomtorony megmentésére. És adok, és befizetek, és átutalok. De vajon ez valóban az én dolgom? Nem azért fizetem az adómat, hogy az állam létrehozzon egy szociális hálót? Egy szociális hálót azért, hogy segítsen azokon, akik bajba jutottak. Miért nekem kell az többszörösen megadóztatott fizetésemből finanszírozni a gyermekkórház várójának a felújítását? Már összeszoruló gyomorral olvasom, hogy a Jahn Ferenc kórház a lepedőn és az injekciós tűn spóról. Szinte a zsigeremben érzem, hogy hamarosan jönni fog az adománykérő levél. Látom a face-n, hogy Ábris hálás anyukája kereken guruló kórházi ágyra indított közösségi gyűjtést a Bethesda kórház javára. Már-már automatikusan nyúlik a pénztárcába, amikor ismét felébred bennem a kétség: Valóban ezt kell tennem?

 Az átkosban az “átlagos” magyar állampolgár nemigen tudta, mi fán terem a karitatív tevékenység, a caritas (jótékony, emberbaráti tevékenység) görög eredetű fogalma. A régi államszocialista rendszer gyakran büszkélkedett azzal, hogy a társadalom szociális biztonsága történelmileg megvalósult, hogy felszámolták az éhínséget, a tömegnyomort és az általános szegénységet. Nyugaton meg jött az un. jóléti állam, ezért a hagyományos jótékonykodás szintén lekerült a társadalmi tevékenységek palettájáról. A mai évekre mintha visszatért volna a múlt század végi szókincs (“szociális érzékenység”, “ellátatlan nyomorékok”, “hajléktalanok”, “nyomorban sínylődők”, “emberbaráti szeretet”, “ingyenkonyha”, „szociális tüzifa”, “jótékonysági bálok” stb.).  

De ez hogyan lehetséges, mikor naponta van újabbnál újabb győzelmi jelentés arról, hogy mikor éppen mit győztünk le, kezdve az államadósságon át, az IMF-nek való kiszolgáltatottságot és saját lábra álltunk. 5%-os a bruttó hazai termék növekedése. Bővül a gazdaság, jobban megy a szekér! Hol a pénz? Nekem, mint hazafinak, könnyebb lett az életem? Olcsóbb lett a tej a kenyér? Csökkent az ÁFA mértéke? A fészkes fenét!

Akkor most miért? Miért nekem kell elvégezni az állami feladatot?

Hétfő reggel van. Folyamatosan jönnek az ügyfelek. Bejelentik a kutakat, a kiégett közvilágítást, intézik ügyes-bajos dolgukat. Csak délben tudom megnyitni a levelezést a gépemen. Jött egy levél a fidesz.hu címről. Felkiáltójeles! Egy direktíva. Azaz általános irányadó utasítás, amelyet felsőbb szerv, vezetői jogkörrel rendelkező személy ad ki a hatáskörébe tartozók részére.

A megyei szervezőm adta ki parancsba, hogy mindenkinek, aki él és mozog, az összes elérhető online felületen reklámozni kell a nemzeti konzultációt, mert nagyon gyér az érdeklődés.

Egye meg a fene, még ez is a nyakamba szakadt. Az ember legjobb barátja a kutya után (vagy előtt) a gugli. Megnézem, hogy az ismerősök hogy csinálják.

Találok egy képet, ahol a közeli városban a képviselő úr, egy fiatal zongorista, meg egy idős rockzenész bemutatja a kamerának a konzultációs ívet. Feró keze mindig tele van jópofa karkötőkkel. Megnézem most is azért, hogy legyen egykicsit jobb kedvem. Ránagyítok képre. Baszki! Ezek hakniznak. Nincs kitöltve úgy mutogatják. Jaj drága tervezőm, mi lesz ha ezt (Habony) Árpi meglátja?!

Az érintettek minden bizonnyal emlékeznek rá, hogy már a nyár végén milyen nagy sikerpropagandás hadjáratot indított a kormány a „téli rezsicsökkentés” jelszavával. Mára kiderült, hogy ez Mari néninek is nagy csalódással ér majd véget, ám az igazi rácseszés az önkormányzatok költségvetését éri majd.

Kijött ugyanis a kormányhatározat arról, mit is jelent majd a gyakorlatban ez a „téli rezsicsökkentés”. Nézzük egyszer Mari néni és egyszer Mari néni települési önkormányzatának szempontjából!

A szilárd tüzeléssel fűtő Mari néninek az agymosó média kb. azt mesélte be, hogy ő is fog hasonló kedvezményt kapni, mint anno a gázzal vagy villannyal fűtők. Mármint: majd 12 ezer forinttal megsegítik őt a tüzelőanyag vásárlásnál. Hogyan is lesz ez a valóságban? Mari néninek kell, hogy legyen egy, már 2018. október 15-ig benyújtott igénylésének az önkormányzatnál. Ez alapján a katasztrófavédelem ellenőrzi, hogy Mari néni 1. tényleg szilárd tüzelésű kályhával fűt-e otthon; 2. biztosan nem részesült korábban az akkori rezsicsökkentés áldásaiból. Ha ez rendben van, akkor Mari néni majd várhatja az értesítést, hogy a települési önkormányzat által megvásárolt összes tüzelőanyagból rá eső részt mikor kaphatja meg. Ennek határideje 2019. december 15. Ha kedvezni akar neki az önkormányzat - és miért ne akarna, hiszen a végső határidő előtt pár hónappal lesz a helyhatósági választás! -, akkor házhoz viszik neki a max. 12 ezer forint értékű tüzelőanyagot. (És még jó, ha előtte megkérdezik, hogy „Mit kér, Mari néni, fát vagy szenet?”) A lényeg: egy fillért sem lát majd a támogatott, ő természetben kapja (vagy hozhatja el egy önkormányzat által kijelölt helyről) a cuccot. Ha szerencséje van, nem kell cipekednie, nem kell felhasogatnia a fát és a tüzelőanyag fűtőértéke is megfelelő lesz. (Ezekre neki semmi befolyása nem lesz, kap, amit kap.)

Mindezek előtt azonban az önkormányzat szív, mint a torkosborz. Neki az előző menetben el kell magyaráznia a dolgokat a már most tűkön ülő Mari néninek és hallgatnia kell, amint elküldik melegebb éghajlatra. Meg kell győznie a támogatandót, hogy majd engedje a katasztrófásoknak az ellenőrzést a lakásban. Közben az igénylők számának megfelelő összegben le kell bonyolítani a Belügyminisztériummal a támogatási szerződés megkötését. Amint azt visszakapja leokézva, várhatja a számlájára átutalt lóvét, majd szerződést köt a minden bizonnyal központilag meghatározott tüzelőanyag forgalmazóval és a település egészére kiadott támogatási szerződésben szereplő összegért tőle megvásárolja a fát és/vagy a szenet. Aztán saját költségére – hiszen a támogatás erre nem használható fel – elszállítja a kereskedőtől. Saját költségén, saját embereivel kiadagolja a támogatottak számára, majd (ha jót akar saját magának és nem szeretné Mari néni újabb haragját kivívni) odaszállítja az igénylő házába. És, bár erre egy éve van mostantól az önkormányzatoknak, mindez persze, hogy sürgős lenne az igénylőknek. Ám a többezer önkormányzattal megkötendő támogatói szerződés és a majdani összegátutalás, a település-tüzelőforgalmazó közötti szerződések lebonyolítása, a tüzelő elszállítása, tárolása, kiporciózása, kiszállítása aligha történik meg a most induló tél folyamán.

És ez Sződliget 36 igénylőjének esetében még nem is durva. Viszont vannak olyan városok, ahol jóval ezer felett van a „rezsicsökkentő” akcióra jelentkező és pénzt remélő kuncsaftok száma!!! Ezek a települések csesznek rá igazán. Mondhatnánk persze, hogy: lám milyen jó a kormány, hiszen akárhogy is, de segíti a rászorulókat. Igen ám, de biztos vagyok benne, hogy ebben az esetben is megtapasztaljuk majd az agymosás eredményét: az istenadta nép megint úgy fogja érezni – jogosan – hogy átverték, nem ezt ígérték, ő nem erre számított a propaganda nyomán. Ám ez sokadszor sem a kormányon fog lecsapódni, hanem az önkormányzatokon, a település semmiről sem tehető alkalmazottain.