Réti néger Londonban!

A szülői munkaközösségben ismerkedtünk össze. Júliából ügyész egy vidéki kisvárosban. Gréta elhagyta az országot és lakberendezéssel foglalkozik Londonban. Ameddig a gyerekek általánosba jártak, sok volt a közös program. Szerveztünk osztálykirándulásokat, ahová kisérő szülőként mi is eljártunk. Esténként egy pohár vörösbor mellett váltottuk meg a világot. Ahogy a gyerekek középiskolába mentek, eltávolodtunk, de annyira nem, hogy ne tudjunk egymásról. Havonta, fél évente – mikor hogy jött ki a lépés – összefutottunk és ott folytattuk a beszélgetést, ahol utoljára abbahagytuk. Politika nem nagyon jött szóba. Ki nem mondott gondolat volt, hogy politikai meggyőződését, mindenki tartsa meg magának.

Gyerekeink is jóban voltak. Gimnazista lányom Júli Katájával gyakran lógott együtt. Akár barátnőknek is mondhatnám őket.

Júlia egy hónapja felhívott, hogy vett három fapados jegyet Londonba és örömmel elvinnék a lányomat is magukkal. Hétfőn mennek és szombaton jönnek. Gyerekem odáig volt, meg vissza. Egyrészt London, másrészt nem kell suliba járni. Beleegyeztem, hálából vállaltam a reptéri transzfereket is. Miután felpakoltam őket a gépre, felhívtam Grétit is, hogy ő, mint tizenéve londoni, nézzen már rájuk néha.

Az első gyanús jel az volt, hogy Júli a második nap végén felhívott, hogy már mindent láttak és van-e valami ötletem? British múzeum? Kérdeztem gyanútlanul. Jaj, már voltunk. Másfél óra múlva kijöttünk. Nincs ott semmi látnivaló!

Gréti is hívott skypon. Te, mi lett ezzel a nővel? Nem száll fel olyan buszra, ahol más bőrszínű ember is van. Azt mondja, hogy ő nem utazik együtt egy küszöbmajommal. (A küszöbmajom kifejezés az porch monkey szó tükörfordítása. A déli rabszolgatartók használták az afrikai származású, tornácon parancsra várakozó rabszolgákra). Küszöbmajomnak nevezi a pakisztánit, az indiait, meg mindenki mást is, aki nem fehér bőrű. Ha visszaér, kérlek magyarázd el neki, hogy Brit birodalomnak hol voltak a határai és a brit birodalmi szemlélet alapjait. Mond el azt is - amit én itt naponta megtapasztalok -  hogy egy általa lenézett pakisztáni, mindig inkább lesz brit, mint én a tízéve ott élő, sutyerák keleteurópai. Londonban nem szokás ez hangnem! Nézzem a meg a metróplakátokat. Szívesen látnak a britek mindenkit, a föld bármelyik pontjáról is érkezett. Mi a fene van nálatok?

Miután megérkeztek a gimnazista lányom csak annyit mondott: Olyan ciki volt az egész. Mondtad, hogy nagyvárosnyi magyar él Londonban. Júli néni egyfolytában küszöbmajmozott. A buszon a metrón, mindenhol. Leküszöbmajmozta a múzeumi teremőrt is. Én meg attól féltem, hogy lesz ott valamilyen magyar, aki hallja és érti is ezt. Annyira gáz.

Azt nem tudom, hogy Júliával megmarad-e a barátság, de azt tudom, hogy még egyszer nem engedem el vele a lányom.

Az meg végképp elkeserítő, hogy egy egyetemet végzett, városi értelmiségi így gondolkodik. De tényleg, akkor miért is csodálkozom a falusi parasztasszony félelmein, hogy majd este jön a migráns és olyat tesz vele…