Újpalotán gyerekeskedtem. Az épülő lakótelep remek hely volt a játékra. Hilti-patront szereztünk és rátettük a villamossínre. Felmásztunk a toronydarura, beindítottuk és elvittük egy körre az úthengert. De a legkedvesebb játékunk a rabló – csendőr volt. A csapat két részre oszlott. Egyikük a rabló volt és próbált elrejtőzni, a csapat másik része - mint csendőr – igyekezett elkapni a rablókat. Talán ennek köszönhető, hogy közülünk igen sokan álltak be rendőrnek. Így történt Jóskával is, aki szorgalmának köszönhetően ma már kapitányhelyettes a „z” kerületi rendőrségen. Tegnap találkoztam Jóskával és beszélgettünk. A téma igen gyorsan egy hitvány újság uszító címlapjára terelődött.

• Hát nálatok mi a helyzet a hajléktalanokkal? Kérdeztem Jóskát.
• Semmi különös – mondja – reggel megtartom az eligazítást. Ki sem kell mondani, hogy mit gondolok, mert mindenkiben van emberség. A járőrök, ha látnak egy szerencsétlent a padon, nem vegzálják. Elfordítják a fejük és mennek tovább.
• De hát a sajtóban meg az jött le, hogy nálatok is eljárás indult egy hajléktalan ellen.
• Ja igen. El sem tudod képzelni mennyi állampolgári feljelentést kapunk, hogy a híd alatt láttak két gyanús elemet, meg a parkban alszik egy hajlékony a padon és most, azonnal lépjünk. Ilyenkor nincs mit tenni. Meg kell indítanom az eljárást.

Két dolog jutott erről eszembe. Az egyik tavaly télen történt. Eindhovenbe – turistaként - bementem egy templomba, hogy megcsodáljam az építészetét. Azt láttam, hogy az egyik oldalhajóban asztal van és székek. Könyvek és tévé. A betérő, utcán élő embereket, pedig éppen meleg étellel kínálták az egyházfik.

A másik, Stern Samunak, a Budapesti (Központi) Zsidó Tanács elnökének közvetlenül a háború után megírt visszaemlékezése. Ebben említi, hogy maguk a németek, Eichmann zsidótlanító különítményének tagjai tájékoztatták a Központi Zsidó Tanács tagjait arról, hogy Európa egyetlen más országában sem kaptak annyi (kb. 35 000) feljelentést, mint Magyarországon. A történészek az 1944-es feljelentő levelek nagy számát a "polgárosodásunk megkésett, satnya voltára, a citoyeni létezés lehetőségének korlátozottságára vezethető vissza".

Nem hiszek a történészeknek, hogy mi magyarok ilyenek lennénk. Inkább hiszek Tamási Áronnak, aki ezt írta "Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."