Rohadt messze az, hogy azt lehessen mondani, egy magyar faluban ugyanolyan minőségű életet lehet élni, mint a fővárosban.
Két hete történt, hogy bejött a Polgármesteri Hivatalba egy idős ember. Indulatosan kezdte a mondókáját. Micsoda szégyen és förtelem, ami ezen a településen történik. Ő negyven éve költözött el, de akkor még élhető volt a község. Kedves földutak voltak mindenfelé. A Szabadság téren sem volt díszburkolat, csak fű. Sem az óvoda, sem az iskola nem volt felújítva, de nem is kellett volna, mert úgy sokkal bájosabb volt. Parkoló a vasút mellé? Az meg minek kellett? Nem jobb az úgy, eredeti állapotában?
Nem értettem miről beszél. Csak hallgattam és közben arra gondoltam: lehet, hogy én szúrtam el valamit?
Apám a napokban lesz 80 éves. Régóta Pesten él. Lakótelepen. Még egyszer szeretnék visszamenni arra a környékre, ahol születtem, mondogatja már egy ideje. Megleptem. Gyere Apa, üljünk be a kocsiba és irány Gönc. Ahogy a 3-as útról lejöttünk Fonynál már vakargattam a fejem. Száz métert nem lehet egyenesen menni, annyi kátyú van az úton. Kátyúk? Olyan mélyek, hogy az M1 simán eladhatná migránsalagútnak és a fél ország elhinné, hogy valóban, ezek a „nemmagyarok” idáig fúrták az alagutat Röszkétől. Beértünk a kisvárosba. Apám lelkendezett, itt nem változott semmi. Na jó a Vaskóék háza üresen roskadozik, milyen szép ház volt a Prijon Paliéké, de beszakadt a teteje. Látszik, hogy nem tegnap történt, mert már vastagon belepte a moha. Apám számára minden olyan volt, mint negyven éve. Apámat egyáltalán nem zavarta a lehangoló látvány. Nem bánta a folt hátán folt kátyús utakat, az omladozó épületeket, az elhagyott szőlőket, háztájiakat. Ő megtalálta a fiatalkorát. Minden úgy volt, ahogy emlékezetében élt. Én is megvilágosultam. A bácsi a hivatalban szintén a múltját kereste. Azt, ahogy a szél felkavarja az utca homokját, ahogy megbújik a fák alatt az ötven gyereket befogadó földszintes óvoda, ahogy a kitaposott gyalogút vezet a peronra. Ő nem találta meg, mert sokat fejlődött a település.
Gyermekkoromban minden nyári szünetet itt töltöttem, nekem is ismerősek a házak, de én máshogy éltem meg ezt az érzést. Elborzasztott az, ahogy megállt az idő. Az utak aszfaltot csak nyomokban tartalmaztak. Aki tehette a jobb élet reményében elmenekült. A házakat eladni nem tudták, így az enyészeté lett. Az egykor tiszta patak, ahol valaha kosárral fogtuk a halakat, most tele szeméttel, kidobott hűtőgéptől kezdve toronyóráig volt abban minden. Szinte harapni lehetett a szegénységet. Ha valakinek van munkája nem keres többet (átlagosan) havi 130.000 forintnál. Elhagyott, elfeledett vidék ez. Fony, Zsujta, Gönc, Vizsoly, Vilmány, Göncruszka, mintha nem Magyarországon járnék. Legalább is nem azon a Magyarországon, amit a közszolgálatinak nevezett tévében mutogatnak. Kikerülhetetlenül is látom a Magyar Turisztikai Ügynökség ugyan érzelmekre kitűnően ható, de szemfényvesztő videóját: https://mtu.gov.hu/cikkek/valodi-arcok-valodi-erzesek-a-belfoldi-kampanyban-1712 Csupa ápolt vidékek, jómódú, szép emberek, karbantartott utak. Hol készültek ezek a felvételek? Egy alternatív valóság elképzelt világában? Köze sincs a borsodi, nyírségi sarkadi, jánoshalmi, bodrogközi, derecskei - és még sokáig tudnám sorolni - élethez. Mert drónnal körbe repülheted Boldogkőváralja, Füzér, Regéc várát, megnézheted felűről a házat, ahol Károli fordította a Bibliát. Madártávlatból nem csapja meg az orrodat a szegénység szaga. Olyan az egész, mint egy rezervátum. Ráadásként senkit nem érdekel. Az itt lakók nagyobb része a kormánypárt legbiztosabb szavazói. Megkapják a napi gyűlöletcseppeket, a migránst, a cigányt, a buzit és boldogok. Valakibe ők is - a legcsóróbbak - is belerúghatnak. Valakiket, ők is lenézhetnek, megvethetnek. Akkor meg mi a baj? Belőlünk meg kiveszni látszik a szolidaritás. Ugyan minek szövegeljek, ha nekik ez megfelel? Nem jól van ez így!
