Megint nemzetárulást követtem el! Nem néztem a „vizesvb” megnyitóját. Olvasom a különböző véleményeket, de rohadtul nem érdekelnek. Az sem, hogy mindenidőklegnagyobb.., meg az sem hogy gigantikus szabadrablás. A sportpropaganda hatása izgalmasabb téma számomra, hiszen ebből nem egy adott esemény, hanem az események láncolta, a folyamat az, ami felismerhető. Erről írt cikket Hegedűs Péter az IPM-nek, amitől agymenést kaptam.

Ha a történelem, valóban az élet tanítómester, akkor Comodus császár történetével kell kezdeni. Nagy többségünk látta a Gladiátor című filmet. Hollywood szereti idealizálni a sztorikat. Az valóban igaz volt, hogy Comodus gyakran tetszelgett a kor celebjeinek, a gladiátoroknak a szerepében, de arra mindig nagyon figyelt, hogy ellenfelei fából készült kardot kapjanak, ő pedig vassal vívott. Ilyen volt a korabeli fairplay.

A közelmúlt diktátorai között is volt sportember. Az öregerő Mao Ce Tung a Jangce átúszásával igazolta népének, hogy jó erőben van. A vizes dolgokat Szaddam Husszein is kedvelte. Ő a Tigris folyót szelte át egy évvel bukása előtt. Van olyan, aki a fagyott vizet szereti. A belorusz diktátor (Lukasenko) saját jéghoki csapatával lép pályára, de jaj annak, aki lezúzza az elnököt.

Vajon honnan a minta? Sokak szerint a sportpropaganda értékét a 20. században Mussolini ismerte fel. Az 1938-as focivébé döntőjébe a „győzelem, vagy halál” jelmondattal küldte az olasz válogatottat. Az eredmény Olaszország-Magyarország 4:2 lett. A győzelem után Mussolini ezt mondta: a sportolók magukban hordozták a fasiszta értékrendszer eredményeit: a harmóniát, a rendet, a fegyelmet és a bátorságot. A kommunista diktatúrákban inkább a tömegsport irányába mozdultak el a politikusok. A „sport mindenkié” elvnek megfelelve igyekeztek a lakosságot az optimális fizikai állapotba hozni (egy újabb harc kitörésére készülve). A sporttal kitűnően tudták gerjeszteni az idegengyűlöletet és így manipulálni a tömegeket.

Nem úgy, mint ma! Csak fatális véletlen lehet az, hogy az „utálunk szar Romániát” skandálják a az EB-re érkező magyar szurkolók, mindjárt Ronaldot buzizó ének után. Íme az erről készült videó: https://www.youtube.com/watch?v=cgopDLWBlks

A NOB 1933-as gyűlésén óriási lobbiba kezdett Németország azért, hogy a szervezet kitartson a korábbi döntése mellett, amelyben Berlinnek ítélték az 1936-os olimpiát. A siker érdekébe a náci vezér még az utcákról is eltűntette a gyűlöletre uszító antiszemita plakátokat. A rezsim az olimpiát arra használta, hogy békés, már-már demokratikus ország látszatát mutassa az oda látogatóknak.

Természetesen visszataszító az a feltételezés, hogy bármilyen párhuzamot lehetne állítani mondjuk ezzel Soros plakátozással: http://www.napi.hu/magyar_gazdasag/itt_a_fordulat_leszedik_a_soros-plakatokat.643541.html

1952-ben a Helsinki olimpián Magyarország a 16 aranyérmével az éremtáblázat harmadik helyén végzett. A Szabad Nép vezércikke ezt így kommentálta: „ A magyar sport nagyszerű eredményeinek ugyanaz a magyarázata, mint a szovjet sportragyogó olimpiai rajtjának, a dolgozó nép felszabadulása ezekben az országokban. Vaknak kell lenni annak, aki nem látja az összefüggést az új szocialista városok építése és a tizenhat olimpiai bajnoki érem között”.

A bal és jobboldali diktátorok egyaránt szeretik magukat népszerű sportolókkal fotóztatni. A kedvencek külön elbánásban részesülnek. Nekik akkor is jár az ingyen autó, a luxuslakás és a kurvák, ha a nép éhezik. Gondoljunk csak az 50-es évekre. Ha egy tehetséges focista nem a Honvédba játszott, akkor könnyen véget érhetett karrierje, mert besorozták egy határőr alakulathoz. Persze a sportolók sem szentek. Egy kis pénzért, vagy különleges bánásmódért sok mindenre hajlandók. Maradona pl. Castro arcképet tetováltatott a lábára, Tysonnak Mao kép virít a jobb vállán. Denis Rodman csak jó barátjaként emlegeti Kim Dzsong Un-t

És a hazai sportcelebek vajon vállalnak politikai szerepet? Á, dehogy! A magyar fociválogatott tehetségesnek mondott kapitánya, Dzsudzsák 2010-ben ezt nyilatkozta: hidegen hagyja a politika, de szívesen szerepel a Fidesz plakátjain, ha ezzel ráirányíthatja a figyelmet a sport, a labdarúgás jelentőségére. „Nekem mindegy, ki van hatalmon, ha végre épül Debrecenben vagy Budapesten stadion, amiben a Loki vagy a válogatott európai körülmények között szerepelhet” Erről bővebben itt olvashatsz: http://hvg.hu/itthon/20100126_fidesz_dzsudzsak_balazs_kampany

Eddig hét futballstadion épült fel 2010 óta, időrendben az első Felcsúton, aztán Debrecenben, Ferencvárosban, Gyirmóton, Szolnokon, Mezőkövesden és végül Balmazújvárosban. A végső szám persze ennél sokkal nagyobb lesz, az aktuális tervek szerint összesen 32 stadionberuházás valósulhat meg 2020-ig! A nézőszáma egy-egy meccsnek tragikus! Akkor meg kinek és minek épülnek ezek a stadionok. Erről bővebben ír az Átlátszó itt: https://atlatszo.hu/2016/04/22/stadionlaz-1-resz-eddig-40-milliard-forint-kozpenz-ment-el-az-elkeszult-het-stadionra/

Ha már a kutyát sem érdekli a magyar foci, akkor a kormány akár bérbe is adhatná mindenféle külföldi diktatúráknak a stadionokat. Azok szeretik alternatív célra felhasználni az arénákat. Pinochet hatalomra jutása után koncentrációs táborrá alakíttatta a santiagói stadiont és negyvenezer ellenzékit gyűjtött be oda. Mao és Kadhafi nyilvános kivégzéseket rendezett a stadionokban. A legmorbidabb,a beteg lelkű az Egyenlítő-Guinea diktátor Nguema volt, aki 1975 karácsonyán 150 politikai foglyot állíttatott kivégző osztag elé a Santa Isabel focistadionban úgy, hogy a vicc kedvéért Mikulás-ruhába öltöztette őket.

Az írásban előforduló tények bármilyen egyezése a magyar valósággal csupán a véletlen műve!

- Szevasz! Most, hogy bevetted a tudatmódosítót beszélgessünk!

- Mi a foglalkozásod? Hol dolgozol?

- Fizetett kommentelő vagyok. A Szeretet minisztériumban dolgozom.

- Ez bejelentett munkahely? Mi a munkád és mennyit keresel?

- Persze. Havi nettó 190.000 forintot kapok, mint kommunikációs munkatárs. Különböző neveken kell létrehoznom profilokat és facebookon, vagy blogger oldalakon képviselnem a kormányzati álláspontot.

- Honnan tudod egy-egy kérdésben, hogy mi a kormányzati álláspont?

- Hetente többször is kapunk un. message-boxot, ami a kormánypárt álláspontját mutatja egy-egy aktuális kérdésben. Havonta egyszer kell mennünk továbbképzésre. Ezeken a meetingeken azt is elmondják, ha nincs még kormánypárti álláspont valamilyen kérdésben, akkor a blogger által felvetett témát relativizálni kell. Esetleg elterelni a hozzászólók figyelmét úgy, hogy egy-egy szóba, vagy kifejezésbe kell belekötni.

- Szereted ezt csinálni? Kielégít ez a munka?

- Nem, nem szeretem, de még mindig jobb, mint gályázni egy munkahelyen nyolctól fél ötig. Tudok utazgatni, hiszen már a legtöbb helyen van wi-fi, így akár Balatonról, vagy a tengerpartról is tudom tenni a dolgomat.

- Tudomásod szerint mi ezzel a cél?

- Ma már minden fronton megy a politikai harc. Így pl. a kibertérben is. Az én és társaim megbízása arról szól, hogy egy átlag internet felhasználó, ha odatéved egy olyan oldalra, amelyik nem kormánybarát és esetleg bloggolni is lehet rajta, neadjisten szörfözik a face-n, akkor azt lássa, hogy a lakosság többsége támogatja a kormányt. Hiszen egy-egy kormánykritikus megjegyzésre rögtön egy tucat beírás jelenik meg, amelyik rávilágít a blogger ostobaságára. Másodlagos cél a bloggerek elbizonytalanítása. A legtöbb blogger hiú majom. Elolvassa a kommenteket. Ha szembesül azzal, hogy a hozzászólók nagy többsége elküldi őt melegebb éghajlatra, hamar feladja az írást. Persze hamarosan jön egy másik próbálkozó, de a mi munkánk az, hogy ezeket is amortizáljuk.

- Szívesen csinálod?

- Ez egy hülye kérdés. Egy kukás, vagy egy csatornamosó szívesen csinálja a melóját? Valószínűleg nem, de azt is el kell végeznie valakinek. Ha én undorodva, orromat befogva felállnék a klaviatúra mellől, azt hiszed nem teremne rögtön ott tíz másik? Ez is csak egy meló. Eleinte élveztem. Olyan volt, mint az Avatár film, csak nekem több avatárom volt. Lehettem nyugdíjas öregasszony, egyetemi tanár, „eccerű” melós. Izgalmas volt eljátszani a szerepet. Bővíteni, vagy éppen a minimumra csökkenteni a szókincset. Szándékos helyesírási hibákat ejteni. Azt mondta a főnök, hogy kreatív vagyok. Olyan jól dolgozom, mint Winston Smith az Igazságügyi Minisztériumban, mikor megteremtette Ogilvy elvtárs fiktív karakterét. Olvastam a könyvet, értettem a célzást. Jól esett a dicséret.

- Hát köszi. Jót dumáltunk.

- Nincs mit. Megyek és ránézek az oldalakra, amik nekem vannak kijelölve. Ma még nincs meg az elvárt leütés szám. Beülök egy kávézóba és megvédem a munkám.

Át lettem verve! Egész életemben azt hallottam, hogy fontos a tudás. Jöttek itt nekem mindenféle Nelson Mandela gondolatokkal, miszerint: „A tanulás a legerősebb fegyver, amivel megváltoztathatod a világot”. Ez marhaság! Parragh László mondja a tutit! Zárjuk be a gimiket!  Melósra van szükség, nem okoskodóra!

Mire jó, ha a gyerek kívülről fújja az Árpád-házi királyok születési dátumát? Parragh szerint sokkal hasznosabb lenne, ha a gyerekek mielőbb megtanulnának legalább egy idegen nyelvet és a számítógéphasználat elsajátítását. Parragh a kevesebb gimnázium, több szakképző hely elvét tartja a helyes iránynak, de idő kell hozzá, míg a paradigmaváltás fontosságát felismeri a társadalom. A magyarországi multik vezetői is mind szakmai képzésről indultak, onnan jutottak el a csúcsra. Ez a jövő!

Első blikkre tetszetősnek is tűnhet ez a gondolatmenet. Átlagjózsi  nem is jut ennél tovább. Lelki szemei előtt megjelenik a kölyke, akinek ugyan fingja sincs az Árpád-házi királyok születési dátumáról, sőt tobzódik az általános műveletlenségben, de már ott látja gyermekét valamelyik multi elnöki székében. Kötelező a szülőtartás! Neki is leesik valami! És ÍGY születik meg az új jobbágyság. Ostobák, manipulálhatóak, akikbe majd be lehet törölni a parraghok és mészárosok sáros cipőjét. Jó az úgy!  

Hogy a fenébe lett egy csődbement csempekirályból oktatási szaki? Honnan van az a tudás, aminek birtokában olyan bátran mer faszságokat mondani? Miért nem a saját háza táján söpröget? Miért nem tudjuk a választ arra, hogy miért kell a vállalkozásoknak évi 5000 forint kamarai sarcot fizetni?

Az Országgyűlés által megszavazott törvény szerint a Kamara egy új adatbázist készít a cégekről, “a kamarai közfeladatok ellátásához évente 5 000 Ft kamarai hozzájárulást kell fizetni. Cserébe nem lesz senki kamarai tag, viszont a “Kamara köteles részükre a törvényben meghatározott szolgáltatásokat (pl: tanácsadás gazdasági, pénzügyi, adózási, hitelhez jutási kérdésekben; üzleti partnerkeresés és pályázatfigyelés) térítésmentesen nyújtani“.

• Érthetetlen, hogy a meglévő, hiteles adatbázisok mellé (Cégbíróság) mellé miért kellene a Kamarának is “méghitelesebb” adatbázis, és ehhez miért kellene évente 5000 forintot befizetnünk?

• Várom a jelentkezését annak a kisvállalkozónak is, aki bement bármelyik kamarához, kért és kapott bármilyen szolgáltatást a hozzájárulásáért cserébe. Van ilyen a fideszes trollokon kivül?

• Ha már oktatáspolitikai elvek megfogalmazására van ideje Parragh Lászlónak, akkor vesse már papírra azt is, hogy mi a picsára költik a befolyó évi 3 milliárd forintot?

Amíg Parragh László ezekre – az oktatáspolitikánál jóval egyszerűbb – kérdésekre nem tud válaszolni, addig ne akarja az én kölyköm jövőjét meghatározni! Ne merészelje lebutítani és odakötni egy összeszerelő üzemben található géphez! Az én gyerekem jövőjét, én akarom elbaszni! A legjobb - gimnáziumban szerzett - tudásom szerint!

17 éve volt, mikor kitett az aktuális barátnőm. Két évig voltunk együtt. Meglepetés szerű volt, ahogy kitette a szűrömet. Hirtelen sok lett a szabadidőm. Gondoltam, hogy éppen itt az ideje megvalósítani az álmaimat. 17 évesen szerettem volna repülni. Vitorlázó gépen. Az orvosi vizsgálaton nem engedtek át, merthogy a bal szemem egy tizeddel gyengébb. Ernyőzni, ernyőzhet! Ezzel a mondattal zárta az orvos a vizsgálatot. Csalódott voltam. Akkor nem volt kedvem ernyőzni.

Viszont most, megpróbálom. Beültem az autóba és elmentem a gödöllői reptérre. Nem volt messze, 10 perc alatt ott voltam. Egy hét múlva már indult a tanfolyam. A szokásos tematika. Első héten elmélet, a második héten pedig a gyakorlat. A gyakorlati oktatás leginkább ernyőhajtogatás volt. Húú, de utáltam a hajtogatást! Már megszűnt az MHSZ, de az eszközök még meg voltak a raktárban. NDK gyártmányú RS4/4 ernyőkkel ment a tanulás. Ez egy 70m2-es katonai ernyő, aminek 3m/s az előrehaladási sebessége. Hetekig ültünk a reptéren arra várva, hogy a szélsebesség kevesebb legyen, mint 3m/s. A reptérparancsnoknak egyedi módszere volt a szélsebesség mérésre. Ha valaki reklamált a tanulók közül, csak rámutatott a nyárfák hajladozó csúcsára és azt mondta: te sem gondolod komolyan, hogy ekkora szélben ugrani lehet?

Eufórikus volt a hangulat, mire eljutottunk odáig, hogy beültünk az AN-2 esbe és elindultunk felfelé. Még félni is elfelejtettem. Ez még bekötött ugrás volt. Háborús filmekben látod, hogy a katonák sorban állnak a gépajtó előtt és egy sodronyba akasztanak egy karabinert. Ez a bekötés. A karabiner végén lévő kötél húzza ki azt az ernyőt a tokból, amelyik 180 méter zuhanás után lobban be. De micsoda 108 méter volt az! A herém a torkomban dobolt. Az RS rohadt nehéz. Nyom vagy 20 kilót. És bonyolult a hajtogatása. Bevallom, hogy a mai napig nem tudtam megtanulni. Kovács Marci barátom imádott hajtogatni. Megcsinálta az én ernyőmet is. Jobban bíztam az ő hajtásában, mint a sajátomban.

Két balesetem volt. Mindkettő az én béna hajtogatásom miatt következett be.

Az elsőnél 1000 méterről ugrottam, már paplan ernyővel. Azért, hogy miután kinyílik az ernyő ne induljon meg nagy sebességgel előre, vagy éppen hátra, félfékre kell kötni. Ez egy speckó kötés, amit könnyű elrontani. Elrontottam. Kiugrottam a gépből, eldobom a nyitóernyőt amelyik kihúzza a főernyőt. Felnézek, ott a kupola fölöttem. Minden ok. És akkor kiengedném a féket. Baloldalon sikerül, de a jobb, mintha oda lenne hegesztve. Az ernyő lassan forgott. Mit tegyek? Oldjam le a főernyőt, zuhanjak egy pár másodpercet és nyissam a mentőernyőt? De hát ott a kupola! Minek kockáztatni? Ha félfékre húzom a másik oldalt is, akkor nem jutok be a reptérre, mert nem halad előre az ernyő. Mindegy, szép ez a Gödöllői dombság, mindenhol fa. Hoppácska. Ott egy tisztás! Na, oda leszállok. Megközelítettem, ereszkedtem, födet értem és egy reccsenést halottam. A bokám volt az. A külső és a belső csont is eltört. Pedig minden fasza volt, csak egy dolgot nem láttam felülről! Domboldalra szálltam le és a bokám alám fordult. Nem tudom volt-e már bármilyen csontod eltörve? A sokkhatás miatt órákig nem érzed a fájdalmat. Persze később a fájdalom hatványozottan jön elő. Én sem éreztem a fájdalmat. A kezemmel megemeltem a lábam. Leginkább „s” betűre emlékeztet. Ilyenkor a protokoll szerint kell eljárni. Ernyőt kiterítve hagyni és várni arra, hogy a következő emelkedő gépből észreveszik a bajt. Így is történt. 15 perc múlva ott volt értem a reptéri UAZ, amivel bevittek a csicsergőig. Ez az irányítótorony közkeletű neve.

Az egészségügy már akkor is érdekes volt. Elsőként jött egy rohammentő, de mert nem fetrengtem a fájdalomtól (még tartott a sokkhatás) azt mondták, hogy dolguk van, elmennek, de küldenek egy mezei mentőt. Egy kis idő múlva megérkezett. Felfújható légzsákkal rögzítették a lábamat, majd befektettek a mentőágyra. Tök rendesek voltak a mentőápolók, mert megkérdezték, hogy problémát okoz-e, ha felvesznek egy nénit Kerepesen, akit bevisznek a Szövetség utcai kórházba? Ugyan már – mondtam fiatalos hévvel – haladjunk! Kerepesen néni be a mentő ágyba, én pedig törött lábbal az egyik ülésben. Ekkor már kezdtem érezni, hogy valami nem kerek. Összeszorítottam a fogam. Kibírom. Megérkeztünk a Szövetség utcai kórházba. Nénit kivették ágyastól és felvitték a lépcsőn. Eltelt egy negyed óra és hozzák vissza?! Mi van? Elnézte a kórház. Nincs hely. Tovább viszik a már nem is emlékszem hova. Ácsi! Oda viszik, ahova akarják, de engem tegyenek ki a Balesetinél a Fiumei úton, mert már kurvára fáj a bokám. Kitettek, levetkőztettek, betoltak a folyosóra. Meztelenül, letakarva egy lepedővel. Októberben már hideg van esténként. Dideregtem. Jöttek, betoltak egy kezelőbe. Jött egy orvos, és mint valami bűvös kockát, helyre tette a bokámat. Tovább a gipszelőbe. Begipszelték. Tovább a röntgenbe, majd újra ki a folyosóra. Remegtem, mint a kocsonyában a béka. Jött egy orvos. Azt mondta nem jó. Levették, újra bűvös kocka, új gipszelés, majd röntgen. Újra a folyosón. Már éjfél van. Cúgos a folyosó. Már ráz a hideg. Mint kecskeszar a deszkán úgy pattogok a gurulós ágyon. Jön egy orvos és mondja: ez sem lett jó, de óriási a szerencsém. Van műtő és van személyzet és felszerelés is. Megműtenek, ha aláírom. Egy kérdésem volt csak: gyorsabb lesz a gyógyulás? Gyorsabb, felelte. Aláírtam. Hozták az injekciót a gerincbe, egy szúrást éreztem, majd a műtőt láttam. Ott is hideg volt, majd jött a sötétség. Reggel már a kórteremben ébredtem.

A további kalandokat a következő fejezetben folytatom..

Egy évvel a választások előtt dübörög a kormányzati kampány. Körzetünk jelenlegi képviselője - Harrach Péter úr - bejelentette, hogy nem indul egyéniben a következő választáson és ugyanezzel a lendülettel kijelölte utódját, Rétvári Bence államtitkár úr személyében. Rétvári úrnál megy a benépszerűsödés.  Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ahol öt ember összegyűlik valamilyen oknál fogva, Rétvári államtitkár megjelenik. Az összes helyi lapnak szerződése van a kormánypárt vezette városokkal. Évi 2-3 milliót kapnak azért, hogy rendszeresen helyezzenek el a lapban olyan híreket, ami a kormánypárti városvezetést, vagy a kormányt fényezi. Olvashatatlan reklámújság lett ezekből a lapokból, amelyekben oldalas hirdetéssel üvölt az arcomba az „állítsuk meg Brüsszelt” mantra. Természetes Rétvári államtitkár mozgását is jól nyomon lehet követni ezekből a lapokból. Rétvári a falunapon, Rétvári a sakkegyletben, Rétvári a vadászbálon, Rétvári a lepkevadászok kiállításán. Vajon mikor dolgozik államtitkár úr? De tényleg, mi lehet a munkája az emberminisztériumi államtitkárának?  Vajon mekkora stáb az, aki segíti a mindennapjait. Biztosan van olyan szövegírója, aki elkészíti a beszédeit. Valószínűleg van olyan titkára is, aki megtudva a háttér információkat, felkészíti államtitkár urat egy-egy rendezvényre. Lenne egy szerény javaslatom. Ezeket a munkatársakat azonnali hatállyal ki kell rúgni. Történt ugyanis, hogy meghívást kaptam a Vác és a Duna-Ipoly-Galga menti zsidóság deportálásának 73 évfordulójának megemlékezési rendezvényére a váci zsinagógába. Fogtam egy sapkát és a megfelelő öltözékben elmentem. Jó sok ismert arcot láttam. Például Fördős Attilát, Vác város polgármesterét, az alpolgármestereket Pető Tibort, Mokánszky Zoltánt is, akik az alkalomhoz illően öltöztek, fejükön kalap, vagy Pető Tibor esetében a kipa. (A talán legjellegzetesebb zsidó viselet, a vallásosabb zsidó férfiak által viselt sapka, a kpá vagy kapedli.) Beszédet mondott Turai János a Váci Zsidó Hitközség elnöke, elmesélte a zsinagóga újra épülésének történetét, melynek helyreállításához 12 év kellett. Neki köszönhető, hogy a zsinagóga eredeti állapotába lett visszaállítva. Majd elképesztő beszédet mondott Dr. Rétvári Bence. Az államtitkár azt találta mondani, hogy valóban meghalt néhány millió ember, de az élet megy tovább, hiszen a gyermekzsivaj is behallatszik a zsinagógába a szomszédos óvodából. Hozzáfűzte azt is, hogy a kormány az alaptörvénybe világszinten is egyedülálló módon beleírta a megkülönböztetés tiltását, illetve az alaptantervet is úgy alakították ki, hogy a mai tanulók tisztában legyenek a vészkorszak disznóságaival. Húúú bmeg! Ki volt ez a félhülye beszédíró, aki ezt papírra tudta okádni? A következő beszédben Heisler András a mazsihisz elnöke tette helyére az államtitkár urat, mikor megemlítette azt, hogy talán nem kellene kivételes államférfinak nevezni olyan politikust, aki tevékenységével előkészítette a terepet a holocausthoz.

Mindent lehet überelni, még e gyatra beszédet is. Az államtitkár titkárának sikerült is!  Én ugyan nem sokat tudok a zsidó vallásról, de azt még én, vidéki polgármester is tudom, hogy egy zsinagógába fejfedő nélkül ritka nagy bunkóság bemenni. Mikor a rabbi felszólította a jelenlévőket, hogy a most következő megemlékezési szertartás idejére álljanak fel és a férfiak tegyék fel fejfedőt, Rétvári úr nagyon kínos helyzetbe került. A felkészítő kolléga figyelmét valami sokkal fontosabb köthette le, mert még egy papírcsákót sem adott Rétvári úrnak, amit a kobakjára húzhatott volna. Komolyan megsajnáltam. Állt az első sorban, mint a himnuszban a balsors! És ekkor mutatkozott meg Heisler András emberi nagysága.  Levette a saját kipáját és átadta az államtitkárnak, majd egy zsebkendővel takarta le a saját fejét. Ezekért a pillanatokért érdemes rendezvényekre járni!

Bár az még továbbra sem egyértelmű, hogy mikor, miből sikerül végre felújítani az időnként füstölgő, időnként rossz ajtót nyitogató metrót, a fővárosi közgyűlés kormánypárti többsége második nekifutásra sikeresen kidobott az ablakon pár milliárdot: radikálisan csökkentik a Budapesten rendezett sikeres tömegsportversenyek számát.

A döntés pikantériája, hogy – a korábbi sikertelen próbálkozás után - azt egy sportági szakszövetség (a kézilabdázóké) elnöke, a korábban a gyerekek rendszeres drogtesztjét szorgalmazó józsefvárosi fideszes polgármester (Kocsis Máté) vitte ismét a Közgyűlés elé. Amely másodszor már nem „hibázott”: a jövőben Budapesten évente csupán három olyan futóesemény lehet, amely komolyabb forgalomtereléssel jár.

Ezeken a sporteseményeken eddig évről évre több résztvevő volt, jellemzően egyenként tízezres nagyságrendű futóval. Az adatok szerint 2016-ban 21 ezer külföldi érkezett Budapestre ilyen céllal, több, mint 68 ezer vendégéjszakát itt töltve - ez a mutató 2010-ben még ennek a harmada sem volt! Szerényen számolva is 3 milliárd forint bevétele volt ebből a főváros intézményeinek, szervezeteinek, szolgáltatóinak. Ömlik a pénz a futóturizmus jóvoltából. Azaz: már csak ömlött…

De úgy tűnik, a Tarlós István által vezérelt budapesti döntéshozóknak az anyagi megfontoláson túl a jó hírnév megőrzése is smafu. Tavaly ugyanis közel száz ország polgára látogatott el hozzánk azzal a céllal, hogy elinduljon az ezek szerint a fővárosi potentátok számára terhes rendezvényeken. Közülük rengetegen vissza is térnek egyéb céllal hazánkba.

Ha én hoznék ilyen döntés a településemen lábamnál fogva húznának végig a főutcán! Pedig itt nem túlélőtúra a metrón való utazás.. Ám a pénzherdálás okozta érthetetlenségen túl álljanak itt befejezésként egy, még Tarlós úrnál és Kocsis úrnál is fontosabb nagyember tavalyi szavai: „Budapest futóversenyei turisztikai szempontból is kiemelkedő eseményekké váltak az elmúlt időszakban.  A fővárosi futóversenyek a pozitív szemléletformáló és az egészségmegőrző hatás mellett kézzelfogható gazdasági hasznot is hoznak.” (Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter)

Hát, egy frászt fogunk duplán fizetni! Nehogy már a civil szervezetek, vállalkozások szívják meg a kéményseprés körül az utóbbi évben mesterségesen kialakított néphülyítést! Bocsánat, de most tényleg felhúztam magam, mert a – nem vagyok biztos benne, hogy véletlenül – felkavart politikai „korom” lassan beteríti egy újabb központosított szolgáltatás korábban világos és működő gyakorlatát.

Történt ugyanis, hogy az alig két éve érvényben lévő, a kéményseprő-ipari tevékenységet szabályozó törvényből már településünk jogtudorai már eddig is ezerrel próbálták kibogarászni és ismertetni a polgárokkal: kinek milyen szervezettel, milyen folyamat során kell biztosítania a kötelező kéményseprést és az ezzel összefüggő ellenőrzést az ingatlanán. Mi a fityfene az a „sormunka”, mikor van szó „időlegesen használt ingatlanról”, mely cégek vannak a kormány által közfeladatként kijelölt „kéményseprő-ipari szerv” és melyek a „kéményseprő-ipari szolgáltató” fogalomkörben.

Talán Ön is emlékszik, hogy sorra jöttek az önmagukat ajánlgató vállalkozások, hogy ők, csakis ők jogosultak kormot kotorni. Az eddig ilyennel magát nem idegesítő keményen dolgozó kisembert elkezdték csesztetni a kéményen dolgozó nagyemberek. Már úgy tűnt, tán lassan elcsitul a harci zaj, és a gyakorlatban kialakul ki, mikor, hogyan, mennyiért.

Hát, egy frászt csitult el!

A napokban sorra kapják ugyanis a különböző civil szerveződések a felokosító levelet arról, hogy egy fővárosi önkormányzati tulajdonú kéményseprő cég (konkrétan a FŐKÉTÜSZ!) Pest megyére regisztrálva megszerezte a bejegyzés jóváhagyását, így kotorhat. És kotorna is nagy lelkesedéssel – meg alighanem szép haszonnal – mindenhol, ahol ugyan az ingatlan lakásként szolgál, ám ugyanoda egy civil szervezet is be van jelentve székhelyként. Ugyanis arra hivatkoznak, hogy a gazdálkodó szervezetek telephelyén, székhelyén vagy fióktelepén nem közfeladat a kéményseprés, hanem azt állam bácsi helyett szolgáltatókkal köteles a tulajdonos elvégeztetni.

Nem tudom, tetszik-e érteni? Egyszer azt, hogy ha Ön valahol lakik, de vállalkozik is azon a címen, akkor egyszerre közfeladat, meg nem közfeladat a kéményseprés. Másodszor azt, hogy ha gazdálkodó szervezetnek számít a civil társasága – mondjuk egy hobbicsoport, környezetvédelmi alapítvány, nyugdíjas kör -, akkor bizony nuku a közfeladatból ellátott koromkotrás a bejelentett székhelyen, tessen a zsebbe nyúlni és perkálni azt a jó magyar forintot a „kéményseprő-ipari szolgáltatónak”.

Most már csupán az a kérdés, hogy ez a civilek elleni ismételt támadás kivédhető-e azzal, hogy a felsorolt példákban szereplő társulatok nem gazdálkodó szervezetek. Félő, hogy ezt megint csak nem mi, civilek, hanem ismét a politika fogja megmondani.

Demokráciánk újabb „dicsőségére”!

Dobogós hely – alulról, a bányászbéka fenekétől nézve

Talán sokan látták már azokat a fotókat, melyek lepusztult környezetben, vagy éppen a való magyar világot jellemző, emberhez méltatlan körülmények között vegetáló szegények mellett mutatják a legújabb megtévesztő mutyit: a milliárdokból megcsinált plakáterdőt, mely szerint hazánk büszke és erős európai ország.

Azt hiszem, inkább az ilyen népbutítástól viszket a tenyere a békés magyaroknak, nem az orbánizmusban vakon hívők által rettegett polgári engedetlenségtől. És a „viszketés” alighanem csak fokozódik az elmúlt napok hírei miatt.

A száraz tények:

- Magyarország az elmúlt évtizedben az egy főre eső fogyasztás alapján (életszínvonal) térségünk a 3. helyéről a hátulról számított 3. helyre esett vissza;

- Az évek során fokozatosan hagyott le minket Szlovákia, Észtország, Litvánia és Lengyelország;

- A friss adatok alapján hazánkat e tekintetben már Románia is megelőzte.

Minden bizonnyal jórészt történelmi okai vannak azon szurkolói (nép)óhajnak, mely szerint, ha csapataink a szomszédos ország együtteseivel találkoznak egy sorozaton, a legfőbb szempont: „Csak a románokat győzzék le oda-vissza!” És aligha korlátozódik a két nép rivalizálása a sport területére. Sok más szempontból is fontosnak érzi a magyar ember, hogy bebizonyosodjon: Magyarországon élni jobb, a magyarok teljesítménye színvonalasabb, gyermekek jövője nálunk biztatóbb.

Mamaia beach - Románia

Szerintem olvasóim nagy része ma is megvan győződve, hogy jobban él, szebb körülmények között lakik, finomabbakat eszik, mint délkeleti szomszédunk polgárai. És borzasztó cikinek érzi, ha szembesül azzal, hogy egyre több életforma mutatóban mögéjük szorulunk. De belegondolhatunk a romániai magyarok érzelemvilágának változásába is. Amikor az apuka már hiába próbálja a gyerek magyarságtudatát azzal táplálni, hogy „Bizony, Áronka, ha nincs Trianon, nekünk is több jutna.” A legújabb adatok szerint nem jutna több Áronkának. Ez pedig sokkal, de sokkal messzebbre mutat, jóval elkeserítőbb következménnyel jár majd – mind határon innen, mint határon túl – mint amit demagóg megemlékező beszédekkel még ki lehet magyarázni!

Mindenki más-más szempontok alapján választ autót. Vannak, akiket a praktikum vezérel. Legyen kis fogyasztású az autó! Mások a gyerekek miatt inkább egyterűt vásárolnak. Vannak olyanok is, akik presztizsautóra hajtanak, legyen Skoda SuperB, lehetőleg fekete, mintha kormányzati gép lenne. És vannak olyanok is, akik azt hiszik, hogy önmegvalósítanak. Ilyen vagyok én is.

Hat éve történt, hogy volt egy pápaszemes Mercedesem. Így csúfolják a W210 modellt. Minden kompromisszumnak megfelelt. Nagy volt, elfértek benne a gyerekek. Sima kettőkettes szívó dízel, elment 7 literrel. Fekete volt, automata és bőrüléses. Elegant kivitel. Annyira, de annyira józan volt, hogy azt untam meg benne.

Van az úgy, hogy szeretnél kilógni a tömegből. Valami egyedi, valami különleges az, ami kell. Ha nincs elég pénzed arra, hogy egy vadiúj Bentley-t vegyél és szivarozva gurulj végig a körúton, akkor maradnak az öreg vasak. Így jött a Mercedes W126 coupé.

Természetesen a legnagyobb motorral. Ezekben az autókban nincs csalás. Ami fának néz ki, az fa is. Ami krómozott fémnek tűnik, az hideg, amikor megfogod. Nem valami krómfestékkel lefújt plasztik. Az ajtónak súlya van, legalább 60 kiló oldalanként. Úgy zárul, akár egy banki páncélszoba ajtaja. Előtted közel két méter stuttgarti acél. Minden az örökkévalóságról szól. Öt évig voltunk együtt, amikor belém bújt a kisördög. Más kell! És nem tudok védekezni. Egy ideig húztam - halasztottam, de legyőzött. Meghirdettem. Elvitték, mint a cukrot. Jó helyre került. Évente nem fog többet menni, mint 500 km. Azt is próba rendszámmal. A többi időt fűtött garázsban tölti. Ha autó lennék, én is ilyen lakról álmodnék.

Ezt követően volt egy rövid kitérőm az amerikai gyártmányok felé, de nem jött be. Nem éreztem azt az igényességet benne, amit a Merciknél megszoktam. Nem tudtam megszokni azt sem, hogy az index, kattogás helyett, csilingelő hanggal figyelmeztet. Túladtam rajta. Szerintem jól járt vele a cadillac-imádó új tulaj.

Egy másik régi kedvencem a Mercedes SL 1990-1998 között gyártott típusa. Ez egy olyan kabrió, ahol télen lemeztetőt tehetsz fel, nyáron pedig ponyvatetővel nyomod. A legtöbb kabriót Angliában és Észak-Európában adják el. Magyarország éghajlata nem igazán kedvező a nyitott kocsiknak. Pillanatok alatt leég minden testrészed, ami kilóg a ruha alól. 15 éve volt egy Toyota Celica kabrióm. Sok mindent megéltünk együtt és sokszor leégett benne a fejem búbja. 2+2 üléses kivitel volt, most is olyat szeretnék.

Igen ám, de az SL alapfelszerelésben csak kétüléses. Rendelhető extra a két hátsó gyermekülés. Nekem akkor is a 2+2 üléses kell! De azonnal! Égette a pénz a zsebemet. Naponta ránéztem a Hahu-ra, de mindenhol csak a kétszemélyes kivitel. Volt ugyan egy 2+2-es valahol a Balaton partján, de az ezüstmetálban. Erről a színről azt kell tudni, hogy nem látszik rajta a kosz. Praktikus. Ez nekem már túl sok lenne a praktikumból. Akkor külföld. Azt a tanácsot kaptam, hogy nézzem meg az autscout.com honlapon. Ott nagyobb a választék, mint a mobile.de lapon. Néztem, szűrtem, írtam. Jaj, ezt annyira szeretem! És akkor megtaláltam. Mannheim, sötétkék, vajszínű belső, automata, 4 üléses, 320 SL. Érvényes műszakija van. Ez azért fontos, mert akkor Mo.-n nem kell újra vizsgáztatni. Az ára 12.250 euró alku előtt. Kérésre a kereskedő átküldött vagy 20 képet. Nem eltitkolva a rozsdapöttyöket, a feslett ponyvát és a kopást a vezetőülésen. Nagyon bizalomgerjesztő. Tréler és irány Németország. Élőbe talán még szebb. Igaz, sok apró, bosszantó hibával. De ez képezheti az alku tárgyát. 10.000 euró lett a vége.

És ma már tudom, hogy ez volt a könnyebbik része.

Ott kezdődött, hogy az autó német származási papírokkal jött, de olasz forgalmival. Ez így nem elfogadható, újra kell vizsgáztatni. Sírjál közös Európa..

A vizsgáztató 2 ülésesre vizsgáztatta le a gépet. Hiába a gyári ülés biztonsági övvel, nem hisz a szemének. Hozzak az importőrtől igazolást, hogy gyárilag négyüléses az autó. Hogy az a ……

Pappas Mercedes, Hunyadi utca. Szó nélkül adják ki az igazolást. A díja 15.000+ ÁFA. Valószínűleg nem az első. Belekerültem a nagy magyar lehúzási rendszerbe.

Három héttel később, hogy magyar földre gurult az SL, meg lett a rendszám, forgalmi, biztosítás, pályamatrica. És kezdődik a hibák helyreállítása. Reszket a középső tükör. Szétszedni, meghúzni, visszatenni. Nem jön ki az elektromos antenna. Szétszedni, beolajozni, helyére tenni. Az indexkapcsoló balkanyarnál a térdemet veri, jobb fordulónál meg az eget kémleli. Szétszedni, pótolni a kiesett csavart, összeszerelni. Pótkerék is kellene, mert üresen tátong a helye. Ha ez mind meg lesz, akkor vagy a boldogság jön, vagy a vágy egy másik gép után?!

Több fészbukozó jelezte: a tavalyi esztendő utolsó negyedévére vonatkozó fizetési felszólítást kaptak a köznyelven csak „kukaholdingként” ismert Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt-től. Értetlenül állnak a dolog előtt, hiszen a szemétdíj befizetésére szolgáló csekk nem érkezett hozzájuk.

Az emberek becsületesek, amennyire megtehetik, időben eleget tesznek fizetési kötelezettségeiknek. Nem csoda, ha értetlenül állnak azelőtt, ha valakik hatóságosdit játszva, igaztalanul, ennek ellenkezőjét igyekszenek bizonygatni. Ha ez a szervezet ráadásul egy olyan, államilag létrehozott KÖZPONT, amely figyelmen kívül hagyva a piaci törvényeket, megdrágít egy szolgáltatást, bizony még csúnya szavak is elhagyják az amúgy nyugodt, békés sződligetiek ajkát.

Ismert, hogy a településeken a hulladék begyűjtését és elszállítását végző cégek korábban saját maguk küldték ki az embereknek a számlát. Lehetett rá számítani, befizetésére el lehetett tenni a pénzt, melyet aztán a postán vagy a bankon keresztül el lehetett juttatni a szolgáltatónak. Sajnos, valakik úgy gondolták, hogy mindez így nem jó. A mindennapi életünk több egyéb területe mellett a szemétdíjas számlázást is egy új, nagy állami cégbe központosították. Amely amióta megalakult, a problémák sokaságát gerjeszti a szemétszállítás területén. Ismét bebizonyosodott, hogy ami állami fennhatóság alá kerül, és el akar távolodni az alapvető piaci törvényektől, drágább lesz mindenkinek.

És – amint a példa mutatja – még ezen felül is gondokat jelent. Idegesíti, fenyegeti az embereket, méghozzá olyanért, amiről nem tehetnek, hiszen a KÖZPONTNÁL hibázott valaki.  Lassan elmondhatjuk: ez a „kukaholding” olyan problémák kezelésére létezik, amely problémák a „kukaholding” nélkül nem jöttek volna létre.